Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk Bartókhoz, a zongoristához, érdemes áttekinteni, milyen zongoratanár volt.

Amikor 1901-től a Zeneakadémia zongora és zeneszerzés szakát egyszerre végezte, zongoratanára a legendás Liszt-tanítvány, Thomán István volt. „Mikor Thománhoz kerültem, bizony még valóságos »vadember« lehettem a zongorajáték terén” – emlékezett vissza, utalva arra, hogy technikája nyers volt, de mestere segítségével birtokba vette a játék elméleti rendszerét, beleértve a helyes kéztartást. Két év alatt Bartók koncertező művésszé érett, aki szólistaként és kamarazenészként is fellépett. A zeneszerző hálás volt, hogy Thomán „azok közé a ritka pedagógusok közé tartozik, akik sohasem nyomják el növendékeik egyéniségét”.

Amikor később Bartók maga is az egyetem tanára lett, bizonyára saját munkájában is erre törekedett. Feladatának tartotta, hogy megtanítsa tanítványait a művek precíz megszólaltatására, de el is várta tőlük, hogy előhívják magukból a zene költészetét. Meglehet viszont, hogy ezt az elvet mégsem sikerült gyakorlattá formálnia. Árulkodó, hogy későbbi növendékei úgy emlékeznek, Bartókot sokan utánozták a tanítványai közül, sőt mintha egyenesen bűvkörébe estek volna. Hernádi Lajos például így írt: „anélkül, hogy Bartók a saját egyéniségét »rá akarta volna kényszeríteni« tanítványaira, a belőle áradó szuggesztivitásnál fogva ez minden növendékénél akaratlanul is bekövetkezett”. Ugyanakkor Bartók hajlamos volt megmunkálni azoknak a tanítványainak a játékát, akiket nem tartott elég karakteres személyiségnek és tehetséges zenésznek. Ezért fogalmazott így Klein Erzsébet: „Nem gondolom, hogy mindig igaza volt, és húsz évbe telt, míg leráztam magamról a hatását.”

A történethez hozzátartozik, hogy Bartók egy idő után „börtönnek” érezte a zongoratanítást, mivel elvette az időt a komponálástól és a népzenétől.

Nem volt született zongorapedagógus, fogalmazta meg találóan Veress Sándor: ez abból is kitűnt, hogy „technikai problémákkal – mint rossz kéztartás, valamilyen rossz feszültség a mechanizmusban – ő nem foglalkozott. Holott ez nagy zongorapedagógusoknál integráns része a tanításnak. Bartókot a zongoratanításnak ez a része nem érdekelte. (…) Miért volt ez így? Ennek nyitjára később jöttem rá. (…) Bizonyára minden technikai problémát megoldott ösztönösen, anélkül, hogy nehézségbe ütközött volna. Mivel pedig nem ismerte ezeket a problémákat, ezért másoknál sem tudta őket korrigálni.” Bartók osztályából alig került ki híres zongoraművész, de az is igaz, sokan akartak a tanítványai lenni. Nem azért, mert tanárként olyan kiválónak tartották, hanem azért, mert tanítványai többnyire általános zenei tehetségükkel tűntek ki.

https://fidelio.hu/klasszikus/a-mosolygo-bartok-es-a-zene-az-otvonal-mogott-162445.html

Válasz