Afganisztán helyett a horgolótűk birodalmába | 2024. 12. 30.

Pedig itt volt a nyelvem hegyén, de tényleg! Már akkor is meg akartam kérdezni, amikor a Zichy-pontban körbeadta a régi orsókat, és elmagyarázta a rokkák működését. Másodszor a saját műhelyében jött rám ez a huncut viszketés, amikor megtartotta az első vásárt: ölelhető kabalákkal, bekuckózós sálakkal, csupaszín gyapjúkötegekkel és vidám illusztrációkkal. De elmaradt a kérdés, mert helyét átvette a rácsodálkozás. A hatalmas szövőszékre, a lila ötven árnyalatára, a zsíros kenyéren illatozó hagymakarikákra. Józsy Judit népi kézműves, szőnyegszövő régi ismerősként üdvözöl, pedig csak egyszer találkoztunk korábban, akkor sem váltottunk a helló-n kívül más szót. Szorgoskodik, épp egy zsiráfot igazít a dobozban, hajas babát a régi bőröndben. Megsimogatja a sálakat a vállfán, pár milliméterrel megbillent egy képkeretet. Ámulva figyelem: mintha egy meseházban előadásra készülne! Nem, most mégsem illik – gondolom – előtolakodnom a vicces kérdéssel: nem fél-e a rokka mellett, hogy egyetlen szúrással ezeréves álomba szenderül?

https://szabadujsag.sk/szines/szoves-fonas-komaromban

Válasz

„A fonó a lányok és asszonyok munkaszokása, ahol közösen fonták meg a kenderszöszt. Mindig más házban gyűltek össze, a székely leányok ezt nevezték guzsalyosnak vagy kórusnak, mivel munka közben előszeretettel énekeltek. Fonót általában október közepétől február közepéig tartottak. [...] A legények általában este nyolc-kilenc óra körül érkeztek meg a fonóba, a szoba közepén lévő székeken foglaltak helyet. Az egész estét ott töltötték, tréfálkoztak a leányokkal. Úgy volt ildomos, hogy a legény kezdetben nem mutathatta ki, melyik leány tetszik neki a fonóban. Ám a szemfüles leányok hamar észrevették a jeleket, mert a legény ekkor még nem tréfálkozott azzal, akit kedvelt, az orsóját nem taszította le, nem ütötte ki a kezéből vagy nem lökte le a szöszét a földre, viszont este hazakísérte az adott leányt. Amikortól két fiatal egy párnak, egymás szeretőjének számított, a többi legény már nem tréfálkozhatott a leánnyal, a legény pedig a szoba közepéről a leány mellé ült.” Simó Ilona: Székely hagyományok (folkMAGazin 2024/5)

Fotó: Fiatal pár (Székelyvarság, Székelyföld, 1941) – Tagán Galimdsán felvétele (forrás: Néprajzi Múzeum)

https://www.facebook.com/photo/?fbid=1238076707383495&set=a.736497414208096

Válasz

A Magyar Néprajzi Társaság az Ethnographia 2024/1-es számának hasábjain adott teret és lehetőséget Pócs Éva „A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében. Rekonstrukció, konstrukció, dekonstrukció” című tanulmány vitájának a megjelenésére, ami során a résztvevők a tudományos érvek alapján ütköztették véleményeiket.

Mélységesen elítélendő, ha a tudományos vita során nem a kutatási adatokat, elméleteket vagy módszereket, hanem a kutató személyét támadja meg a vitapartner, így próbálva a saját elméleteinek érvényt szerezni.

A Magyar Néprajzi Társaság csatlakozik a Néprajztudományi Intézet állásfoglalásához, és a Társaságunk azon tagjai, akik nem értenek egyet Mátéffy Attila Valóság 2024/5-ös számában megjelent tanulmány szellemiségével, csatlakozhatnak ezen a linken.

https://abtk.hu/hirek/tiltakozas-etikatlan-publikacios-gyakorlat-ellen

https://www.peticiok.com/tiltakozas_etikatlan_publikacios_gyakorlat_ellen
___

A cikk (csak belépéssel, de lehet, nem közösségi oldalas sima regisztrációval is)

https://www.academia.edu/121576162/A_honfoglal%C3%B3_magyarok_vil%C3%A1gf%C3%A1ja_P%C3%B3cs_%C3%89va_ill%C3%BAzi%C3%B3inak_f%C3%A9ny%C3%A9ben_Prekoncepci%C3%B3_koncepci%C3%B3_miszkoncepci%C3%B3_avagy_a_k%C3%A9pmutat%C3%A1s_m%C3%B3dszertana

Válasz

A nyéki temetőben, a Luczenbacher kripta szomszédságában van egy érdekes, borostyánnal befutott sír. A sűrű, zöld levelek alatt egy kicsi márványtábla tudatja a kíváncsiskodóval, hogy talán egy zongoraművésznőnek és édesanyjának záródott itt le az útja. A temetői nyilvántartás nem említi a két nevet, a dokumentumok szerint dr. Kresz Mária néprajzkutató védett sírja ez.

Kresz Mária 1919. június 4-én született Berlinben. Nagyapja Kresz Géza (1846–1901) orvos, az országos mentőszolgálat megalapítója. Édesapja Kresz Géza (1882–1959) hegedűművész, édesanyja Norah Drewett zongoraművésznő (1882-1960).

A dédapa, Karl 1802-ben született a Lipcse melletti Merseburgban, aki testvérével fiatalon Magyarországra vándorolt, és Pesten jó nevű sebészorvos lett belőle. Szülei itt ismerkedtek és házasodtak össze, édesanyja egy könyvkereskedő lánya volt. Öt testvére született, Géza volt a legfiatalabb. Csak ő választotta az orvosi pályát. 1877-ben elvette Franz Xaver Franz müncheni kereskedő lányát, Elzát (Erzsébet). Hat gyermekük született: Eleonora, Elza, Margit, Géza (1882), Ferenc (1883) és Károly (1886).

A nagyapa

Dr. Kresz Géza, a magyarországi közegészségügy egyik kiemelkedő szervezője és a szervezett mentés megalapítója 1846. augusztus 30-án született Budapesten. Tanulmányait Bécsben és Budapesten végezte, 1871-ben avatták orvosdoktorrá a Pesti Tudományegyetemen.

Kiváló szervezőképessége már medikus korában megmutatkozott: 1869-ben többedmagával megalapította a pesti Korcsolyázó Egyletet. 1876-ban, a nagy pesti árvíz idején – már végzett orvosként – jelentős szerepet vállalt a szerveződő mentőőrségek felállításában, amiért később kitüntetésben is részesült. Sokrétű, magas színvonalú szakmai tevékenységért I. Ferenc József magyar király a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki, majd a halála előtt nem sokkal nemesi címet is adományozott számára. Gazdag életművének csúcspontját az általa 1887-ben életre hívott Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület megalapítása jelentette. Fájdalmasan rövid életének egyik utolsó nagy vállalkozása volt ez, melynek sikerét a szakmai párbeszéd és a tudományos kapcsolatrendszer jelezte, s melynek eredményeként később a hazai mentőorvoslás kivívta nemzetközi rangját, valamint európai hírűvé válhatott. A zseniális szervező 1901. április 10-én, 55 évesen hunyt el. Róla nevezték el Budapest XIII. kerületének, Újlipótvárosnak egyik utcáját.

A szülők

Az apa, Kresz Géza vagy ahogy külföldön ismerik, Geza de Kresz, 1882. június 11-én született Budapesten. Már fiatalon elkezdett hegedülni. A hozzáértő olvasónak biztosan megdobogtatja a szívét Gobbi Alajos, Hubay Jenő, Otakar Ševčik, Eugène Ysaÿe, Albert Lavignac neve, akik tanárai voltak. A nevek mellé városokat is csatolnunk kell: Budapest Prága, Brüsszel, Párizs, Berlin, Bécs. 1900-tól, a diploma megszerzésétől 1909-ig ezeken a helyeken folytatta tanulmányait. 1909-től 1915-ig Bukarestben tanított, majd Berlinbe költözött, ahol 1918. szeptember 5-én házasságot kötött a kor ismert angol zongoraművészével Norah Drewett-tel. 1919-ben született meg Mária, majd négy évre rá, 1923-ban Ilonka nevű lányuk. Ugyanebben az évben Torontóba költöztek, ahol Kresz Géza Kanada máig legnagyobbnak tartott vonósnégyesének, a Hart House String Quartet-nek egyik megalapítója, majd vezetője lett. 1937-ben már újra Magyarországon találjuk a családot. 1941-1949 között a Nemzeti Zenede főigazgatója, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem gyakorlóiskolájának, a mai Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumnak az elindítója.

Ezekben az években a család a nyarakat Kápolnásnyéken, napjainkban a Vörösmarty Mihály Emlékmúzeumnak otthont adó épületben töltötte.

1949-ben Kresz Géza és felesége végleg visszaköltözött Kanadába, ahol a hegedűművészt 1959. október 2-án, 77 éves korában érte a halál. Felesége és zenei partnere, Norah Drewett néhány hónappal később, 1960. április 24-én Budapesten halt meg. Kápolnásnyéken temették el, ebben a faluban, ahol lánya, Mária szerint annyi boldog percet töltött.

A néprajztudós

Mivel a szülőket a hivatásuk éppen Berlinbe szólította, Kresz Mária is itt született. Iskoláit Bécsben és Torontóban végezte, ennek következtében anyanyelvi szinten beszélt németül, angolul és természetesen magyarul. Családja 1923-ban Berlinből Kanadába költözött, gyermekkorát Torontóban töltötte. Középiskoláit Székesfehérvárott és Budapesten végezte, ez utóbbi helyen érettségizett 1938-ban. Tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, ahol történelmet, régészetet és néprajzot hallgatott. Itt szerzett bölcsészdoktori oklevelet 1944-ben. A történelem (néprajz) tudományok kandidátusa lett 1978-ban.

46. éven át szolgálta odaadó és önzetlen lelkesedéssel a Néprajzi Múzeum és a magyar néprajztudomány ügyét. A paraszti gyermeknevelés kérdését vizsgálva indult, és már ez a legkorábbi munkája is útmutató jelentőségű volt. Munkássága javát azonban, összhangban azzal, hogy a Néprajzi Múzeum Kerámiagyűjteményének őre volt, a magyar fazekasság kérdéseinek szentelte. Azok közé a kutatók közé tartozott, akik az emlékanyag minél teljesebb megismerése mellett szívvel-lélekkel vallott feladatuknak érezték annak megismertetését is. Ennek a jegyében gyarapította és rendszerezte a Néprajzi Múzeum rábízott gyűjteményét, írta szakcikkeit és népszerűsítő közleményeit, rendezte kiállításait, tartotta az előadásokat. Korszerű módszerrel rajzolta meg népi fazekasságunk szerkezetét, tisztázta az egyes központok működését, alakulását. Mindemellett állandóan nyitott volt a néprajz más jelenségei iránt is, írásai egyéb témakörökben is hozzájárultak a népi kultúra pontosabb megvilágításához.

Szívesen írt gyermekeknek szóló, mondókákat közreadó könyveket (Találós kérdések könyve; Húzzad, húzzad magadat; Butella Bálint és Pörső Örzse lakodalma), melyeket a kor legismertebb grafikusai – Kass János, Szántó Piroska, Urai Erika – illusztráltak. Néhány írása Kápolnásnyék irodalomtörténeti hagyományaival, Móricz Zsigmond kápolnásnyéki látogatásával vagy a falunkban található Vörösmarty-emlékekkel foglalkozott. Halála előtt megjelentette angol nyelvű visszaemlékezését a szülei életéről (Torontó, 1989).

1989. szeptember 1-én hunyt el. Emlékét őrzi a róla elnevezett Kresz Mária Alapítvány, amelynek célja a névadó munkásságának megőrzésén túl a magyar népi fazekasság ismereteinek továbbadása.

A temetésén, 1989. szeptember 23-án Kápolnásnyéken hangzott el Balassa Iván neves néprajztudóstól az alábbi személyes hangvételű emlékezés.

1945 februárjának közepén édesapjával, a világhírű hegedűművésszel, a romokat kerülgetve, üszkös gerendákon átlépve megjelent a Néprajzi Múzeumban és személyesen is megismerhettem. Tele hittel, bizakodással és tervekkel, mintha nem is egy szörnyű háború, Budapest még alig befejeződött ostroma után beszélgettünk volna. Ez a határozott bízni tudás jellemezte egész életében, ez a jókedv sohasem hervadt le ajkáról. Boldog ember volt, szó igaz értelmében! Mindenki tudta, rajta kívül, hogy milyen kegyetlen körülményekkel kellett megküzdenie. Ez a boldog derű az emberek feltétlen szeretetéből táplálkozott, mert számára csak jó emberek léteztek, s mindenkiben talált valami jót.

Ha egyetlen szóval kellene életfelfogását kifejeznem, akkor azt mondanám: adni. Ama bibliai mondás élő megtestesítője: „Jobb adni másnak, hogy nem venni" (Apostolok Csel. 20 : 35). Mindig adott és kapni alig-alig kapott egész életében. Elsőként foglalkozott a magyar néprajzban a gyermekkor, a gyermektársadalom egészének kérdésével, mégis csak elszórt tanulmányai jelentek meg e témakörből, nagy összefoglaló munkája, melyet az 1940-es évek első felében gyűjtött és jórészt meg is írt még ma is megjelentetésre vár. Annak pedig mindig örült, hogy kézirata nyomán másoknak könyvei jelentek meg.

A gyermekekhez egész életében töretlenül vonzódott. Ennek legszebb bizonyítéka az a sok gyermekek számára készült könyv, melyek közül csak egyet említek meg: Találós kérdések könyve, mely több mint négy évtizeddel ezelőtt látott napvilágot Szántó Piroska rajzaival. Sok-sok városi családban ezzel a könyvvel terjedt el a népi mondókák és találós kérdések egész sora. Számomra azért is kedves emlék, mert gyermekeim olyan szeretett könyvévé vált, hogy az unokákra már csak lapok maradtak.

A gyermekélet kutatása vezette el Erdélybe, közelebbről Kalotaszegre és ez a kapcsolat élete utolsó pillanatáig megmaradt. Ment napjainkban is, amikor a kutatás nemcsak nehézzé, de veszélyessé is vált. Nemcsak hozta az újabbnál újabb ismereteket, de vitte a hitet, a reménységet és nem utolsó sorban a gyermekek számára nélkülözhetetlen élelmiszereket, orvosságokat. Amit egy ember tud segíteni az csak egy csepp a tengerben, de ez a csepp gyűrűző hullámokat vet, messzire eljut és kelthet erősítő reményeket.

A magyar népművészet történeti mélységekig eljutó kutatójától veszünk most búcsút, aki nemcsak egészében látta a kérdéseket, de mindig meg tudta hozzá rajzolni az európai hátteret is. Ebben nagy segítséget jelentett három anyanyelve. Amit a népviselet területén alkotott az ma már klasszikussá vált és szerencsére több nyelven történt közreadása lehetővé tette, hogy ilyen munkái az európai néprajz vérkeringésébe is bekerüljenek.

A legkiemelkedőbbet mégis a magyar fazekasság történetének és táji különbözőségeinek feltárása területén alkotta. A szakterminológia kidolgozásával nemcsak az alapokat rakta le, hanem arra az egész épületet is felépítette. Ha mást nem tett volna csak a Néprajzi Múzeum Kerámia Gyűjteményének rendezését, értékelését, főleg pedig tervszerű kiegészítését végezte volna el, akkor neve már ezzel is halhatatlanná vált volna. De ő az egész magyar népi kerámiát a szomszédos népekhez kapcsolódva vizsgálta és mindezt európai keretbe helyezte el. Így nemcsak e terület legnagyobb magyar, de európai tudósává vált. Ha egy nemzetközi kongresszuson megjelent, akkor hallgatói számára már egyénisége is nagy élményt jelentett, előadása pedig új kutatási eredményeket mutatott fel és arra ösztönzött másokat is.

Sohasem volt visszavonult szobatudós, ma jelenségei állandóan érdekelték. Egyike volt azoknak a néprajzkutatóknak, akik hittel vallották, hogy a magyar népművészet tovább élhet, fejlődhet. Különösen sokat tett a mai fazekasművészet fellendítése érdekében. Nemigen van olyan fazekasmester, aki meg ne fordult volna a Néprajzi Múzeum Kerámia Gyűjteményében, meg ne hallgatta volna KRESZ Mária tanácsait, akár ott, akár saját műhelyében, igen, mert a határokon innen és túl a legtöbb fazekasműhelyben megfordult és tanácsaival igyekezett az alkotások művészi színvonalát emelni. A ma eredményekben az Ő munkája is benne van.

Az egészségügyi szervező nagyapja, a művész édesapja európai és világhírnevéhez egy néprajztudós: KRESZ Mária is csatlakozott harmadik generációként. Munkájában, tanítványaiban, kiadott és megjelenésre váró munkáiban továbbra is köztünk él, mint azt Arany János mondotta:

Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dus élte kincsét, ámbár napja mul...

Isten veled Panni, emlékedet szeretettel megőrizzük!*

https://www.kapolnasnyek.info/kresz-maria

Válasz

Dr. Kresz Mária Alapítvány
Fazekas Központ honlapja
https://www.fazekaskozpont.com/

Alapítványunkat Dr. Kresz Mária elképzelése alapján a Kárpát-medence hagyományos kultúrájának, a fazekasművészetnek dokumentálására, népszerűsítésére, hagyományainak ápolására és ismeretterjesztésre alakítottuk meg a néprajz és hozzá szorosan kapcsolódó tudományágak területére.

Válasz

Panni néni

Dr. Kresz Mária, vagy ahogy nevezték, Panni néni idén 100 éve született, és 30 éve halt meg. A kerámiakutatás korszakalkotó szakértője, de mellette a gyerekjátékok, viseletek és a szokások tanulmányozásában is kiemelkedő néprajzkutató volt.

Egyike volt a magyar néprajztudomány európai léptékű kutatóinak, akinek „európaisága” szinte már a családi hátterében fogant, hiszen az eredetileg németajkú család csak három generációval korábban települt le Magyarországon. Nagyapja, dr. Kresz Géza orvos az országos mentőszolgálat alapítójaként vált ismertté, apja, Kresz Géza pedig hegedűművészként. Mivel szüleit, apját és anyját (Norah Drewett angol zongoraművésznőt) a hivatása éppen Berlinbe szólította, Kresz Mária is itt született. Iskoláit Bécsben és Torontóban végezte, ennek következtében anyanyelvi szinten beszélt németül, angolul és magyarul. Tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, ahol történelmet, régészetet és néprajzot hallgatott. A kalotaszegi Nyárszón kezdett gyűjteni az 1940-es években, és bár később más tudományterületek felé fordult, a gyermekélettel, a belenevelődéssel kapcsolatos kutatása, a szociális érzékenység élete végéig meghatározó maradt.

1943-ban került a Néprajzi Múzeumba, ahol 46 éven keresztül, 1989-ben bekövetkező haláláig dolgozott, még nyugdíjba vonulása - 1981 - után is, tudományos főmunkatársként. Kezdetben a népviseletek iránt érdeklődött, ennek eredményeként jelent meg első, komoly szakmai feltűnést jelentő könyve, a Magyar parasztviselet (1820-1867), magyar és német nyelven, a 19. század első feléből származó metszetekkel. Természetesen később sem szakadt el a népviselet témájától, hiszen a palóc ködmönökről (1976), a bőrmunkákról vagy a népi szűcsmunkáról írt értekezései és könyvei (1979) mindmáig a téma legforgatottabb összefoglalásai, de kutatásai más irányt vettek. 1989-ben ugyan még egyszer visszatérhetett ehhez a szakterülethez, amikor több hónapot töltött Kanadában, ahol a torontói National Museum of Canada vezetőinek meghívására az erdélyi néprajzkutató Szentimrey Judittal közösen módja nyílt az intézmény komoly értéket képviselő moldvai viseletanyagának áttekintésére és feldolgozására.

Az 1940-es évek második felében a Néprajzi Múzeum Kerámia Gyűjteményének vezetésével bízták meg, és ez a tény alapvetően befolyásolta további pályáját. Ettől kezdve a magyar népművészet történeti rétegei, kialakulása mellett egyre inkább a fazekasság kérdései kezdték izgatni, és a gyűjtemény rendszerezése és feldolgozása közben a fáradhatatlan gyűjtésre és az írásra is maradt ideje. Az 1960-ban megjelent Fazekas, korsós, tálas c. cikke újszerű kérdésfelvetésével, a technológia fokozott fókuszba emelése révén szemléletváltást eredményezett a népi kerámia kutatásában, miként az Igaz Máriával együtt írt, 1965-ös, A népi cserépedények szakterminológiája c. munkája a muzeológiában. Számtalan nagy jelentőségű kiállítása eredményeit is beleírta az 1978-ban megvédett, A magyarországi fazekasság c. kandidátusi értekezésébe, amelynek csupán a gyűjtés történetét összefoglaló fejezete került kiadásra a Néprajzi Értesítő 1979-ben megjelent számában, amely az addigi műveinek könyvészetét is tartalmazza, a teljes munka megjelentetésével azonban a szakma mindmáig adós maradt.

A megjelent szakcikkek és szakkönyvek mellett Kresz Mária muzeológiai munkája is egyértelműen korszakos, egészen kiemelkedő volt, hiszen a számtalan népművészeti és fazekas kiállítás mellett a Néprajzi Múzeum kerámia gyűjteményének későbbi rendjét, a műtárgyak tárolási módját is ő alakította ki, s közben fáradhatatlanul gyűjtött. Az 1980-as évekre mintegy megháromszorozódott a második világháború előtt itt őrzött tárgyak száma, s a közel 20 ezer fazekasmunka mintegy kétharmada az ő munkásságának eredményeként került be a múzeumi gyűjteménybe. Pótolhatatlan lenne az a sok ezer helyszíni fényképfelvétele is, amelyet a Néprajzi Múzeum fotógyűjteménye őriz. Nyugdíjba vonulásakor kapta meg a Munka Érdemrend arany fokozatát, 1985-ben pedig sokoldalú, eredményekben gazdag tudományos tevékenységéért a Magyar Néprajzi Társaság a Györffy István emlékéremmel tüntette ki.

Kresz Mária ugyanakkor nem csupán tudósként, kutatóként, hanem a népművészeti és népi iparművészeti mozgalom fáradhatatlan szervezőjeként is ismert volt. Könnyen és jól írt, ezt számtalan szakcikke mellett az ismeretterjesztés terén végzett munkássága is bizonyítja. Úgy vélte, hogy nem elég a múlt emlékeit összegyűjteni és megőrizni, ennek csak akkor van értelme, ha ezzel közvetlen célokat is szolgál. Az 1950-es évek elején egyik legfőbb szervezője volt a Háziipari Szövetkezetnek, amely az akkor még dolgozó kézműves mesterek felkutatásával és támogatásával vívott ki magának kétségtelen rangot, és ebben Kresz Máriának rendkívül hangsúlyos szerepe volt. Nem véletlenül nevezték őt a Fazekasok Nagyasszonyának. A Népművészet Mestere cím létrehozásában is aktívan közreműködött. Ebből a szemléletből fakadóan szívesen írt gyermekeknek szóló, mondókákat közreadó könyveket (Találós kérdések könyve; Húzzad, húzzad magadat; Butella Bálint és Pörső Örzse lakodalma). Mindvégig izgatta a népművészet motívumkincse, ennek eredményeképpen állította össze a Virág és népművészet c. kis könyvét, amely 1976-ban jelent meg. Életének utolsó befejezett és kiadott munkája a szüleinek életpályáját felvázoló, családi indíttatású, angol nyelvű könyv Kresz Gézáról és Norah Drewettről. Életművének mintegy lezárásaként jelent meg már halála után a fazekasságról írt fejezet a Magyar Néprajz könyvsorozat harmadik kötetében, a Kézművesség-kötetben, illetve A magyar fazekasművészet című könyve, a Kárpát-medence fazekasságának egyik legalapvetőbb összefoglalása.

Legfontosabb művei: Magyar parasztviselet (1813-1867), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1956; Fazekas, korsós, tálas, Ethnographia 1960:297-374; (Igaz Máriával együtt) A népi cserépedények szakterminológiája, Néprajzi Értesítő, 1965:87-132; Népi szűcsmunka, Budapest, Corvina Kiadó, 1979; A csákvári fazekasság, A Fejér megyei Múzeumegyesület kiadványai 1., Székesfehérvár, 1987; Agyagművesség, in: Magyar Néprajz 3. Kézművesség, Budapest, Akadémiai Kiadó1991; Magyar fazekasművészet, Budapest, Corvina-Forum, 1991

(forrás: Dr. Kresz Mária Alapítvány, http://fazekaskozpont.hu)

A kiállítás a Néprajzi Múzeummal, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeummal és a székesfehérvári Szent István Király Múzeummal együttműködésben valósul meg. A kiállításon a saját múzeumunkból származó kerámiák mellett a szentendrei Skanzenből a teljes Veleméri-völgyi edénysorozat, a Néprajzi Múzeumból fotódokumentáció, szintén a Skanzenből papíralapú gyűjtési anyaga, valamint az általa gyűjtött textilek, Fehérvárról pedig a könyvtárából származó könyvei lesznek megtekinthetők.

https://hagyomanyokhaza.hu/hu/muzeum/program/panni-neni

Válasz