A TÁROGATÓ TÖRTÉNETE

Néhány évtizede a tárogató majdnem a feledés homályába veszett, mivel a nemzeti ellenállás szimbólumának minősítették. A két világháború között a Zeneakadémián is tanítottak tárogatózni, ám a kommunista diktatúra idején bűnös hangszerré vált. Olyanynyira, hogy az országban fellelhető tárogatókat öszsze akarták gyűjteni, és csak Kodály Zoltánnak sikerült megakadályozni ezt a kultúrbotrányt. A hangszereket és dallamokat a vidék népi tárogatósai mentették át az utókornak.

Korábban az 1848-as forradalom és szabadságharc bukása után tűvé tettek érte mindent, ha megtalálták, összetörték. A millennium lázában ismét polgárjogot kapott a tárogató, majd a diktatúra idején "irredenta" hangszer néven vált nemkívánatossá. Jelentősége igazán a XVIII. században teljesedett ki, hírvivője lett a Rákóczi-nótának, amely jelzőtűzként terjedt a nagyságos fejedelem által vezetett szabadságharc idején. A romantika korában szimfonikus zenekarokban is megszólalt, különleges hangszíne okán Wagner Trisztán és Izolda című operájában csendül föl, a Bánk bánban pedig kétszer is megszólal. A főúri udvarokban azokat a dallamokat is eljátszották vele, amelyek a kor szokása szerint más európai fejedelemségek udvarában is divat volt. Az erős hangzású zeneszerszám harci sípnak alkalmas, de értő kezekben finomabb hangszínek is kicsalhatók belőle, főleg, ha virtuóz szólaltatja meg. Este, tábortüzek mellett dalokat, talpalávalókat játszottak rajta.

De milyen hangszertípus is a tárogató? A fúvós hangszerek egy csoportjához, a nyelvsípos zeneszerszámokhoz tartozik, azon belül is a kettős nyelvű sípok közé. A magyarok nagyon kedvelték a sípokat, amit a Gesta Hungarorum is említ. Létezik egy 1138-ból származó oklevél, melyben Sípos helynév szerepel, emellett 1222-ben megemlítenek egy Ladislaus Sypus nevű egyént is. A szakemberek egy része ma is azt állítja, hogy ez a sípféleség - tárogató vagy töröksíp - oszmán-török közvetítéssel jutott a magyarsághoz, a török hódoltság idején. Ez a feltételezés Csajághy György szerint tarthatatlan, mert a Kárpát-medencében korán megjelenő szkíták, illetve a hunok, és később az avarok minden valószínűség szerint sokkal előbb hozták Európába ezeket a sípféleségeket. Tehát a kettős nyelvű sípok eredete "keleten" kereshető éppúgy, mint a magyarság származása. Így ősi jogon magunkénak mondhatjuk a tárogatót, függetlenül attól, hogy milyen névvel illették egyes korokban. A keleti eredet legfőbb bizonyítéka a mezopotámiai Ur városból előkerült kettős szárú síp, melyet Darvas Gábor oboa típusú hangszernek vél. A zeneszerszám ezüstből készült, és mindkét szárán 4-4 hanglyuk látható. Belső-Ázsiában "zurna" néven ismerik a tárogatót, amely hangzásában közel áll a töröksíphoz, a klarinét, az oboa és a fagott hangszíneit egyesítve magában.

A kettős nyelvű sípok és a magyar tárogató.(töröksíp). A kettős nyelvű sípok eredetét keleten kell keresnünk. Az első ismert kettős szárú ezüst, 4-4 hanglyukú síp Ur városából került el. Egy Kr.előtti 2600 körül időből előkerült pecséten ülő pásztor látható, amint ilyen hangszeren játszik. Egyiptomból nemcsak ábrázolások, hanem ásatási anyagból is származnak kettős sípok. Tibetben a nagy "tárogató-oboákat" üstdobokkal együtt használták. A perzsák ősi klarinét-megszólaltatású hangszerét zummarának nevezték.

Az ősi magyar tárogatóval szinte teljesen azonos az ujgurok egyik sípja, de ehhez hasonló a szintén belső-ázsiai türk népek körében használatos szurnaj és a szuona. A hangszer tölcsérén levő hangelosztó lyukakat megtaláljuk a keleti "zurna"-jellegű belső-ázsiai töröksípokon. A tárogató első magyarországi ábrázolása a XV. századból került elő Felső-Magyarországról; ekkor igricnek nevezték a sípost. 1572-ben már a "tárogató-síp"-ról olvasunk és e nevet együtt használják a török síp kifejezéssel. A magyar tárogató a Rákóczy-féle szabadságharcban a szabadság jelképévé vált; a szabadságharc bukása után az osztrákok parancsára "mindet" el kellett égetni, de a Napóleon ellen felkelt nemesi hadak még használták e hangszert és egy 1827. évi főispáni beiktatáson is szól a tárogató. A millenniumra készülve Schunda Vencel József cseh származású hangszerkészítő modernizálta a tárogatót; testét megnagyobbította és billentyűzettel látta el. A tárogatót a népi- és cigány zenekarokban egyre inkább kiszorította a klarinét, ezért Schunda a kettős nádnyelvet klarinétszerű fúvókára cserélte fel. Így a Schunda-féle tárogató a klarinét és az oboa hibridje lett. Mindezek ellenére, ha a tárogató hangja változott is, de kétvonalas regiszterének c-g-ig terjedő hangjai sokat megőriztek az eredeti hangszínből, csak a hang maga kevésbé átütő. A tárogató hangszíne nagyban függ a megszólaltatás technikájától; Csajághy György és Nagy Csaba ősi hangokat képesek kicsalni e modernizált hangszerből is. A tárogató 1902-ben vonult be Európa operaházaiba, mivel Richard Wagner a Trisztán és Izolda című operája harmadik fejezetében e hangszert írta elő. A múlt században Erkel Ferenc is tárogatót írt elő a Bánk bán című operájában. A két világháború között a Zeneakadémián még tanították a tárogató-játékot, majd '45 után újra "soviniszta, irredenta" hangszerré vált. Kodály Zoltánnak köszönhető, hogy néhány példány megmaradt belőle. Ma újra vannak tárogató-iskolák és a bajor Hammerschmidt-cég rózsafából Nagy Csaba ellenőrzése mellett újra gyártja a magyarság eme ősi/új hangszerét.

A tárogató eredetét illetően több feltételezés létezik. Egy ilyen, hogy Ázsiából török és arab közvetítéssel jutott Európába, töröksíp néven. Elég valószínű azonban, hogy a mai ismert múzeumi hangszerek és azok, melyekről csak írásos emlékeink maradtak, nem egységes típust, hanem egymással rokonítható, nádas fúvós hangszerek csoportját jelölik töröksip vagy tárogató néven. A magyar forrásokban 1643-tól találkozhatunk a töröksíp nevével, előtte a fafúvós zenészeket síposoknak hívták. Nevezhettek így egyaránt duplanádas hangszereken, furulyán és haránt fuvolán játszó muzsikusokat is.

Mielőtt tovább olvasol hallgasd meg a Hajdútánc című feldolgozást!

Íme: http://www.youtube.com/watch?v=x4s0_C3-fAI

A töröksíp egyik legfontosabb szereplési helye a hadizene. A hangszer állandó résztvevője az erdélyi fejedelmi és főúri udvarok ünnepi felvonulásainak. A Rákóczi-féle szabadságharc idején a kuruc világ jelkepévé vált, s ettől az időtől kezdik tárogató néven emlegetni. A Rákóczi-féle felkelés bukása után a hangszer népszerűsége nem csökkent. 1740-ben Erdőd várában az új esztendőt köszöntötte dob, síp és töröksíp szava. 1784-ben a korona visszajövetelének ünnepén többfelé találkozunk a tárogatóval. Nagyváradon a nemesek "tárogató síposok és trombiták harsogásai közt" gyűltek össze. Pozsonyban, II. Lipót koronázásán, mikor a hídon vitték át a koronát a koronaőrök, szintén tárogató szólt. Gvadányi József verses beszámolójában többször találkozunk a török muzsikát játszó, tárogató sípot fújó magyar katonákkal.

A XIX. század első felében több tudósítás szól a hangszer továbbéléséről. Részben erre utal a gyakori török muzsika kifejezés. A töröksíp kifejezés lassanként eltűnik, és a tárogató név megmarad. 1809-ben Fusz János már a hangjáról is ad leírást, igaz nem nagy lelkesedéssel : "A magyaroknak legrégibb hangszerük a háborúsíp, egy nyikorgó, erősen átható, kétségkívül fülsértő messzire hallatszó rokona a schalmeynek, mely az oboára hasonlít, de valamivel rövidebb". Különösen gyakran találkozunk a hangszerrel a hagyománytisztelő jászkun területeken. 1839 február 23.-án érdekes kísérlet zajlott le a Nemzeti Színházban. Gaál József, Svatopluk c. drámájához irt kísérőzenéjében Thern Károly zenekari kísérettel léptette fel a tárogatót. 1842 május 16.-án és 17.-én tartották Gyulán Károlyi György Békés megyei főispán székfoglalóját, ahol Hajdú László túrkevei ügyvédet kérték fel a tárogató fújására, aki a hangszer híres szószólója lett a korabeli sajtóban. Nyitrán, Károlyi Lajos gróf installációján szerepelt Ligacs János, apjától örökölt hangszerének felújított mása. Czuczor Gergely 1843-ban pásztor hangszerként emlegeti. Az 1850-es években kezdődött meg a hangszer tudatos gyűjtése. 1853-ban Fáy Iván indítványozta a tárogató kutatását, megismerését. Virág Lajos még ebben az évben lemásoltatott egy kunszentmiklósi hangszert és beküldte a Nemzeti Múzeumnak. 1864-ben az un. Beliczay tárogató is odakerült sok más értékes tárogatóval együtt.

Az 1859-es év kulcsfontosságú volt, mert a Vasárnapi Újság felhívására több tudósítás érkezett a birodalom különböző pontjairól. Pay István, a hangszer régi barátja felszólította a cigányzenészeket, tanuljanak meg tárogatózni és vegyék be a hangszert zenekaraikba. A balassagyarmati Jeszenszky Dano, majd Hajdú László a tárogató játék megfejtését, tárogató iskola kidolgozását szorgalmazták. A felszólítás hatására Suck András, a Nemzeti Színház oboistája lemásoltatta a Beliczay tárogatót Szripszky budai hangszerkészítővel és angolkürt nádat szereltetett rá. 1859. december 8.-án a nemzeti múzeum dísztermében mutatta be az újra felfedezett tárogatót nagy sikerrel. A koncert kritikái érdekes hangszínéről adnak hírt: "a tárogató hangjában van valami panaszos, különösen középhangjai szépek, a magas régiókban hagy maga után némi kívánnivalót, de minden fúvós hangszer között legjobban közelíti meg az ének hangját". Mosonyi Mihály, neves zeneszerző, az oboa és a fagott közötti rés kitöltésére javasolja. Suck, a mérsékelt sikeren felbuzdulva 1861-ben billentyűzettel és duplanádas fúvókával látta el, és a fogásrendszert a klarinéthoz hasonlóan alakította. Nehézkes volt a befúvása nádszipka segítségével, a kromatikus skála kihozatalára pedig éppenséggel nem volt alkalmas, miért is terjedelmesebb dallamok kihozatalát sem lehetett rajta eszközölni. Voltak ellenzői, akik tiltakoztak az ősi magyar relikvia "mesterséges idomítása" ellen, de volt aki a hangszer tökéletesítését javasolta, billentyűk nélkül, félhang lyukakkal. 1860-ban Meyerber is érdeklődik a tárogató iránt és műveiben tervezi megszólaltatását. Végül azonban kimondhatjuk a Suck féle hangszerreform sem mentette meg a régi duplanádas tárogatót.

1894-ben Káldy Gyula megkeresi Schunda Vencel Józsefet, aki akkor már a cimbalom tökéletesítésével nagy nevet szerzett magának, és felkéri a tárogató átalakítására. Schunda Vencel József udvari hangszergyáros, olyan elmésen és célszerűen megalkotott tárogatót konstruált, mely hivatva van nemcsak régi magyar tárogatót új életre kelteni, hanem azt mint sajátlagos színezetű zenekari hangszer általános használatával is tenni. Különösen a katonai zenekarban, hol a mostanság széltében használni szokott szárnytrombita szóló szerepét lesz hivatva átvenni. E modern tárogató reformja abban áll, hogy a régi tárogató jellege megtartásával az oboa, klarinét és fagott színvegyületét is egyesíti magában; régebben használt nádszipka helyett klarinétszerű fúvókával van ellátva; valamint több billentyűvel készül, miáltal a kromatikus hangok is kényelmesen kihozhatók rajta. Az így elkészült hangszer leginkább a ma ismert szoprán szaxofonhoz hasonlatos. E reformált tárogató hangszert Káldy Gyula mutatta be a Magyar Tudományos Akadémián rendezett történelmi hangversenyében, hol általános feltűnést keltett Hichisch Henrik, Magyar Királyi Operaházi magán klarinétos és Nemzeti Zenedei tanár kezelése, bemutatása mellett. Az érdemes reformátor Schunda Vencel József legújabban, rendszeres elméleti és gyakorlati Tárogató Iskola kiadásával is gazdagította a magyar zeneirodalmat, mely e nemben unikumnak mondható, s melynek szerzője szintén Hichisch Henrik.

A XX. század elején Stowasser hangszergyárában kifejlesztenek egy egész tárogató családot. Hangolásuk szerint A, Asz, G, Esz, B; a basszus tárogatónál Esz és B; kromatikus hangsora a B1 és a C3 közé esik. Működése alatt a Stowasser hangszergyárból került ki a legnagyobb mennyiségű tárogató. Az üzemben 1940-ig folyt a gyártás. Hangszereik ma is nagy számban használatosak. A fentiekben láthattuk tehát hogy, egy tábori síp hogyan távolodott el természetes közegétől, és vált először ünnepi, alkalmi hangszerré, majd egy nemzeti romantikus hullám során ereklyévé. A hangszer többszázéves történetét folytatja a Rosé Hangszerműhely kis, lelkes fejlesztő gárdája, ötvözve a korabeli kézműves technológiákat és korunk fejlett technológiai eszközeit. Nem elégednek meg azzal, hogy a Stowasser műhely által készített legnépszerűbb típusokat ismét gyártásba veszik, de tovább is fejlesztik azokat, hogy hangzásuk megfeleljen a mai követelményeknek, kezelésük illeszkedjen a mai zenészek gyakorlatához. Ezzel megnyílhat a világ a tárogató előtt, és egy új lehetőség a hangszer XXI. századi reneszánszához.

Forrás: népzene2.eoldal.hu