2002-ben (Szilágyi Lenke fotója | Wikipédia)

Az iregi postarablók ketten voltak. Két torzonborz, lélekrémítő-marcona alak, szemükben a gonoszság orgyilkos fényeivel. Az egyik meglett-korú, arasznyi veres szakállal, a másik egy öreg bajszos.

Azazhogy… hát igen. Harminc év körüliek lehettek mind a ketten, az a bizonyos szakáll tényleg veres volt, de legföljebb egy centiméteres.

A két postarabló a Nagykónyi és Ujireg között húzódó dűlőúton a pacsirtákról beszélgetett.

Postarablásról nem esett köztük szó.

Később a bajszos megtanította a szakállast gabonaszárból sípot csinálni. Ügyes tanítványnak bizonyult, a két postarabló tele pofával sípolva vonult Ujireg felé.

Vidáman a tájba feledkezve baktattak, jócskán maguk mögött hagyták Ujireget s fogalmuk sem volt, hogy akkor már megindult feléjük postarablóságuk kénköves zuhataga. A kénköves zuhatag egy vaskos combú fiatalember képében motorozott utánuk, tisztes távolságban megállt, hosszasan nézte a két postarabló bizonyára nem sok bizalmat gerjesztő hátát, aztán ‒ egyedül, úgy látszik, félt a két Al Capone-től ‒ visszamotorozott a faluba segítségért. Negyed óra múlva tűnt fel újra, de most már Pannóniáját egy másik motoros is követte.

‒ Maguk mérnökök? ‒ kérdezte köszönés nélkül.

A két postarablót meglepte a kérdés, meg a hang is, meg a tekintet is, amelytől az is postarablónak érezte volna magát, aki még postaládát sem látott életében. No, ezek ketten már láttak, abban biztos vagyok. Mondták, hogy nem mérnökök s mentek volna tovább, de újabb kérdés csattant feléjük, most már keményebben, némi idegességgel.

‒ Hova mennek?

‒ Előre ‒ mondta dühösen a szakállas, bizonyára kezdő postarabló lehetett, különben nem válaszolt volna ilyen hetykén, gyanút keltően még akkor sem, ha a vastagcombúnak valóban nem sok köze volt hozzá, hogy hova mennek.

A bajszos azonban ‒ akit postarablósága ellenére szelíd, vigyorgós ábrázattal áldott meg az isten, s falusi származású lévén jobban ismerte az ilyen motoros vastagcombúak lelkivilágát ‒ nyilván, hogy elejét vegye az összezördülésnek, békésen odafordult hozzá és előadta a rablómesét. Mármint hogy ők ketten, mindkét fajta szőrzet tulajdonosai magyar állampolgárok, szabadságuk alatt szeretnék jobban megismerni az országot, azért indultak el gyalog Pécsről Veszprémbe. Jelenleg Tengődre mennek, ott alszanak éjjel, ha kapnak szállást. Ha kedvesen, jóindulattal kérdik, talán pontosabban is megmagyarázza, miért vágtak neki ennek az útnak, bár lehet, maga sem tudta volna tökéletesen megfogalmazni, csak annyi volt biztos, hogy az út alatt csupa csodákkal találkoztak, háborítatlan, jó szagú tájakkal, nyíltarcú bölcs parasztemberekkel, szegénységgel, gazdagsággal, lenyűgöző történetekkel, meg persze kicsinyességgel, maradisággal, guborgató irigységgel s nyilván beszélt volna a gyaloglás okozta testi fáradtság jóleső öröméről ‒ csak hát ez a vastagcombú alkalmatlannak látszott arra, hogy ilyen süket rablómeséket bevegyen. Nem is szólt hát a hétpróbás postarabló semmit, továbbmentek. A két motoros visszarobogott a faluba ‒ a szakállas meg a bajszos most már alig-alig szólva rótta az utat Tengőd felé.

Nem sokáig. Mert újra felbőgtek a motorok, most már hárman jöttek a vaskoscombú pótutast is hozott, némi hivatalos szint kölcsönzött a robogásnak az a tény, hogy erre az újabb alkalomra mindhárman bukósisakot öltöttek. Elsőnek a pótutas, egy keszeg, aszaltsovány férfi lépett le a motorról s a törvény nevében igazolásra szólította fel a két postarablót. Ehhez való jogát egy zöld színű önkéntes rendőri igazolvány felmutatásával bizonyította. Meglepetésére a postarablóknál szabályos igazolványt találtak, az egyik egy újságíró, a másik egy színész nevére szólt. Amazok hosszasan tanulmányozták a bizonyára valahonnan elorzott személyiket ‒ hogyan is lehetne egy postarablónak másképpen igazolványa ‒, s azután egyenkint valamennyi adatot kikérdezték. Nyilván sokáig magolhatott a két postarabló, mert mindent kitűnően tudtak megmondani.

Délutánba fordult, mire Tengődre értek, itt betértek a kocsmába. Sört akartak inni, de csak szilvapálinka volt, hát szilvapálinkát ittak. Fejenként egy decit.

Utána szállást kerestek. Az asszony, akihez küldték őket, szabadkozott, hogy nagy a rendetlenség, de aztán a beszélgetés során valahogy bizalmába férkőzött a két postarabló, hát beengedte őket. Az asszony ‒ fejőnő a téeszben ‒ éppen akkor indult esti fejésre, a két postarabló elkísérte az istállóba, közben hallottak tőle egy történetet, keserű történet volt; az asszony megnyílt a két vadidegen előtt, bizalomkeltően szálltak feléjük az őszinte szavak, a két postarabló megfeledkezett az újiregi bukósisakosokról. Aztán, amíg az asszony a tejeskannát mosta, a bajszos titokban megmutatta a szakállasnak, milyen messzire lehet spriccelni a tehén tőgyéből a tejet.

Az asszony a második tehenet fejte, amikor elmentek, mondván: körülnéznek a faluban, az asszony elmagyarázta, hogy ő későn végez a fejéssel, de az ura nemsokára otthon lesz, ha kedvük tartja, menjenek csak haza.

Még megnézték a református templomot, a lelkésszel a falu múltjáról beszélgettek, aztán hazamentek. A házigazda otthon volt, kedves öregember, a kinti hűvös után jólesett az ágyakkal zsúfolt parasztkonyha langyossága meg a csendes beszélgetés.

A kilincset babrálta valaki, azt hitték az asszony jön, de nem ő jött, hanem Tabról, a járási székhelyről a rendőrség. A postarablók magukba roskadva ültek a vallatással egybekötött igazoltatás alatt. A némileg Poirot apó fiatalkori és falusi kiadására emlékeztető kövérkés törzsőrmester sokat tudó félmosollyal tette fel kérdéseit. Közben a rablófogás híre elterjedt a faluban, a ház környéke zengett a motorberregéstől, emberek lármája szűrődött be, majd néhányan beszivárogtak a konyhába, méla csodálkozó szemekkel bámulták a két postarablót, külön az arcukat, a kezüket, a félelmetes szemüket ‒ ilyen hát az igazi gazember. Az ingyencirkusz keretében, nagyszámú nézőközönség előtt sor került a gonosztevők csomagjainak átvizsgálására is. Ebből kiderült, hogy a bajszos rabló jóval trehányabb, mint szakállas társa, mert vászontarisznyájában mindössze egy orkánkabát, egy garbóing, egy törülköző, egy gatya meg egy jegyzetfüzet szerénykedett, a szakállas viszont több inget, fogmosópoharat, vízmelegítőt s egyéb luxuscikkeket is hordott magával. A rablott pénzt, a spájszerokat és a páncélszekrény megfúrásához szükséges eszközöket nem sikerült megtalálni.

Már vizsgálat közepén kezdett gyanúsan tisztességesnek látszani a két csirkefogó, s egyébként is úgy viselkedtek, mint akiknek ez a szabályos, szokásos s egyáltalán nem önérzetsértő vizsgálat nem tetszik. Egyikük el is mondta, hogy átgyalogoltak már Orfűn, Mecsekrákoson, Mecsekszakálon, Magyarhertelenden, Bodolyabéren, Godisán, Palén, Baranyajenőn, Kercseligeten, Csomán, Göllén, Nakon, Szakcson, Nagykónyin, több napja jönnek, s nehogy azt gondolja Poirot apó, hogy ezen az úton nem találkoztak rendőrökkel, de igenis találkoztak, igazoltatták is őket, de nem így, hanem udvariasan és szőrszálhasogatás nélkül.

A főtörzs ennek ellenére sem mondott le a sokat tudó félmosolyról és a vizsgálat végén ekképpen nyilatkozott: „Egyelőre csak folytassák az utat”. A jól megnyomott egyelőre megborzongatta a hallgatóság hátát.

Kiürült a szoba. A csend simogatóan hullott a két postarablóra meg az öregemberre. Sokáig egyikük sem szólt semmit.

‒ Fél? ‒ kérdezte a bajszos az öreget.

‒ Én? Miért félnék? Látszik magukon, hogy rendes emberek ‒ válaszolta, bizonyára azért, mert nem volt járatos a kriminalisztikában.

Az asszony sebbel-lobbal nyitott be, elámult, mikor meglátta a két postarablót: „Hát maguk?” – kérdezte s a két postarablónak jólesett, hogy a hangjából némi féltés is cseng.

‒ Mert a csarnoknál összeverődtek a népek, mikor odaértem, mondták, Szabadosné, elvitték ám a lakóit, mert azok rabolták ki az iregi postát. Meg olyan is volt, aki látta magukat, mikor a falu vége felé menekültek, aztán megjött a rendőrségi dzsip, kiugráltak a rendőrök, maguk meg kiabáltak, hogy jaj, ne lőjenek, ne bántsanak és bilincsbe verve ültették magukat dzsipbe. Aztán a csarnok felől senki sem mert ezen az utcán hazajönni, az asszonyok meg a lányok megkerülték a fél falut inkább.

A két postarabló most szerzett róla tudomást, kik is ők igazából s egyebet nem tehetvén, keserűen, tehetetlenül vigyorogtak. Azt már nem tudhatják, hogy éjszaka házigazdáik aludtak-e, s vajon az öreg Szabados keze ügyébe tette-e a baltát. Ők ketten elég rosszul aludtak, bár, ahogy a törzsőrmester említette: errefelé jó a közbiztonság.

Másnap Tabon, amíg a bajuszos borotválkozott a borbélynál, a szakállas bement a rendőrkapitányságra.

A rendőr százados már tudott a postarablókról. Mosolygott. „Tudja, mit jelentettek nekem? ‒ kérdezte. ‒ Azt, hogy a maga szakálla arasznyi hosszú, meg hogy középkorú. S az öreg bajuszos? Mit csinál?” „Borotválkozik” ‒ mondta a postarabló és mit tehetett, együtt nevetett a századossal.

A postarablók két óra tájban indultak tovább Bálványos felé. Közben elhaladtak a tabi postahivatal előtt. is. Nekidőltek a villanyoszlopnak és röhögtek. A postán mindazonáltal nem szólalt meg a vészcsengő.

Harmadnap értek Veszprémbe. A lábuk kicsit fájt. Különösen a bajszosé, mert akkora lúdtalpa van, mint egy vezérgúnárnak. Ezt holtbiztosan tudom, már csak azért is, mert az egyik postarabló én voltam.

(Élet és Irodalom, 1966. 26. szám)

Forrás:
http://www.naputonline.hu/2018/03/13/lazar-ervin-az-iregi-postarablok/