Moldvai létérzések

Klézse - Felsőbuda -, 2003. szeptember kö­zepe, este 9 óra.

Arra eszmélek, hogy itt vagyok egyedül ebben a nagy ismeretlenségben. A szom­széd szobában Mámi már aluszik. Én akartam, vágytam erre, s bár már jártam többször is e vi­déken - az utca elején lakó Legedi István bácsiéknál aludtam is néhányszor – most azt érzem, nehéz lesz itt élni.

Másnap elkezdődnek az iskolai kellemetlen­ségek a Doámná Direktorával – ahogy magunk között hívtuk –, és a véget nem érő hajnali gya­loglások, fázások. Ez csak a kezdet, s bár elegye­dik a gyerekek boldogságot sugárzó lényével, a tanítás örömteli pillanataival, mégis úgy érzem, nagyon nehéz lesz ITT. Aztán ahogy az idő csor­dogál, lassanként bennem is kinyílik a világ, s a rácsodálkozással vegyes félelmek I jóleső érzésekké alakulnak át.

Azóta már OTT lett belőle; mindannyiszor rágondolok, kellemesen bizsergető melegség járja át egész lényemet. Életem részévé vált ez a moldvai világ, a klézsei lan­kák, a felsőbudai házak, a somoskai dombok, s főként a téli hidegbe vegyülő faszén illata, a ropogó tűz látványa és a mosolygó, szép gyermekarcok. Megélni mindazt, amit már csak nagyszüleink meséiből és a könyvek lapjairól ismertem, különleges és ugyanakkor természetes érzés volt. Megtiszteltetésnek vettem, hogy nagyjából egy év után annyira befogadtak, amennyire tőlük ez maximálisan várható volt. Igaz, mi is úgy éltük a falusi mindennapokat, úgy váltunk részévé ennek a világnak, mintha mindig is ezt csináltuk volna.

Mi? Igen, Betti és én. Derűt és borút együtt osztottunk meg a két év alatt. A „Háj csak ide, Rika/Beszti!” felkiáltásnál már tudtuk, Mámi ismét beivott, s most vagy tüzet rakat a szo/óbájába (nyelvi játék: szoba, mint helyiség és szóba, mint a csángó kályha), vagy vizet és pálinkát hozat, netán „megszunáltat” valakit (telefonon hívat). De gyakran megesett, hogy velünk szedette le a tojást a csűrből, majd felét csak úgy Isten n’ébe – nekünk adta. Szerettük őt mindennel együtt, ezért is hívtuk néne Luca helyett Máminak (ahogy azt előttünk is tették).

A klézsei és somoskai idő­szak minden pillanata felejt­hetetlen számomra, meghatá­rozza mostani életemet. Bár én tanítottam a gyerekek egy részét, mégis a falu tanított engem nagyon sok mindenre. Az összetartás, összetartozás addig sem volt ismeretlen számomra, de ott minden más töl­tetet kapott. Természetesen élték meg az élet történéseit, hitük ereje segítette át a nehézségeken. Ha megkedveltek valakit, végtelen szeretettel tudták elhalmozni. Hi­hetetlenül sokat kaptam tőlük én is nemcsak szeretetből, de tartásból, emberségből.

A gyerekekkel többször volt különös, véletlenszerű élményben részem. Egyik al­kalommal krizantémokkal teli katedrával fogadtak, bár nem tudták, hogy aznap volt a névnapom. És ott van a sok-sok levélke meg rajz, amiket most is őrzök és mutoga­tom a gyerekeimnek, ahogy a fényképeket is. Nézzük a sok színes papírt, és közben elmélázom azon, hogy Csabát és Boglárt is az ott töltött éveknek köszönhetem. Ott ismertem meg a férjemet, s kettőnk szerelme szülte e két csodás tüneményt.

A klézsei ház, amit akkoriban béreltünk, hétvégi találkozó- és menedékhely­ként szolgált tanártársaink számára, akik szívesen tértek be hozzánk. Ha úgy tar­totta kedvünk, nagyokat ki­rándultunk, beszélgettünk, kézműveskedtünk, vagy csak egyszerűen nagyokat ettünk és semmit se csináltunk. Ünnepek alkalmával jókat buliztunk Somoskán Benke Paliéknál, vagy Klézsén Istók Angi és Bálint házában, ahol már tiszteletbeli családtag­nak számítottunk.

Sokan azt hitték, unal­mas, egyhangú életet éltem ott, hiszen falun még az idő is másképp telik. Pedig nem így volt. Sosem unatkoztunk, a tanítás mellett sok délutáni/hétvégi programot szerveztünk a gyerekekkel. Akko­riban indultak el a szavaló-, népdaléneklő- és tantárgyversenyek, a karácsonyi és évzáró ünnepségek is kezdetüket vették, de nem szűkölködtünk kézműveskedő tevé­kenységekben sem. Nemzeti ünnepeinket – március 15., október 23. – Istók Gyur­ka bácsi, kedves szomszédunk közreműködésével évente megültük az Istók család „magyar termében”. Gyakran láthattunk vendégül Erdélyből vagy Magyarországról odalátogató, érdeklődő embereket, akik szintén megszínesítették a mindennapokat. Jó volt látni, tudni, hogy mennyi embert mozgat meg az ottaniak sorsa, nehézsége, és hányat késztet tenni akarásra, segítségnyújtásra. A marosvásárhelyi bábszínház előadásai vagy Kobzos Kiss Tamás és az óbudai népzeneiskola csapatának látogatása különleges élményt jelentettek az egész falu számára. Leírhatatlan érzéseket hagytak bennem is, s bár csak közvetítőként, ún. kalauzként álltam rendelkezésükre, mégis könnyes szemmel búcsúztunk, hálával adóztunk egymásnak.

Manapság, a budapesti lét forgatagában sem múlik el nap, hogy ne gondolnék oda, arra a tájra, és azokra az emberekre, a „gyerekeimre”, akik ma is kedvesek a szívemnek. Valahányszor ránézek a nappalink falát díszítő, „régis” szövésű somoskai falvédőre, mindannyiszor eszembe jut az együtt töltött idő, ami már végtelen és örök. Köszönöm nekik, nektek a sok szépet, amit kaptam. Hálát adok az Istennek, hogy életem folyását arra terelte.

Részlet a Tíz év Moldvában – Csángó Oktatási Program 2000 - 2010 című kiadványból

Forrás: https://www.facebook.com/notes/moldvai-magyarság-catolici-de-origine-maghiară-în-moldova/csángó-oktatási-program-2000-2010-somoska-ferkóné-pávai-réka/2658205001097870/

„Tíz év Moldvában" könyv a Csángó Oktatási Programról (2000-2010) A székelyföldi Zelegor Kiadó gondozásában jelent meg „az év legszebb könyve" címre nagy eséllyel pályázó, teljességében színes, keménytáblás, 218 oldalas összefoglaló könyv a Csángó Oktatási Program tíz évéről.
Forrás: http://csango.info/