Vitathatatlan, hogy a magyar dobos szakma egyik legkiválóbb egyénisége Herpai Sándor. Mivel önálló riportot nem olvashattunk róla, hiányt pótlandó ez az interjú. Íme egy rövid keresztmetszet pályájáról, dobolásról vallott nézeteirõl.
- Hogyan és mikor kezdtél dobolni?
- Ha jól emlékszem az elsõ gimnázium után. Volt egy osztálytársam, aki dobolt. Egyszer elmentem hozzá, leültem a hangszere mögé. Nagyon jó érzés volt ott ülni. Azt mondtam: nekem itt a helyem! Elõtte már egy ideje gitároztam, s addig semmilyen vonzódásom nem volt a dob iránt. Tulajdonképpen így kezdõdött, s rögtön neki is álltam dobot tanulni.
- Kik voltak a tanáraid?
- Elõször klasszikus dobot tanultam Schwarcz Jánosnál, aki az Operában volt ütõs. Ezt a klasszikus dobolást én nem nagyon szerettem, de arra jó volt, hogy megtanultam kottát olvasni. Ezután Kovács Gyula magántanítványa lettem, s onnan egyenes út vezetett a jazzkonzervatóriumba.
- Beszéljünk egy kicsit a zenekaraidról!
- Elsõ zenekarom a Hétfõ együttes volt, ahol már együtt játszottam Lerch Istvánnal, akivel aztán szinte egész életünkben együtt muzsikáltunk. Ebbõl lett a V-73, majd a V Moto-Rock.
- Maradjunk még egy kicsit a V-73-nál, hiszen - ha jól tudom - nem hogy lemez, de még rádiófelvétel sem készült soha a zenekarral.
- Akkoriban ez egy progresszív irányzat volt, klasszikus feldolgozásokat játszottunk az Emerson, Lake & Palmer min­tájára. Nagy sikereket arattunk ezzel a zenével, sok turnén játszottunk. Egy színpadon zenéltünk az LGT-vel és az Omegá­val. Kb. három évig mûködött a zenekar a fiatalokra jellemzõ lángolással, elszántsággal. Sajnos valóban semmilyen felvétel nem készült a zenekarral. Akkoriban a Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója Erdõss Péter volt. Õ a mi zenénkre azt mondta: „Nem erre... a magyar." Ezzel el volt intézve a zenekar sorsa.
- A következõ zenekarod a V Moto-Rock volt. A rádióállomások a mai napig játsszák a számaitokat, már egy újabb generáció ismeri meg a zenéteket.
- A V Moto-Rock nagyon bohém zenekar volt mind a fellépésekkor, mind a fellelések után. Sok kellemes emlékem fûzõdik a csapathoz. Hat vagy hét lemezt készítettünk, s majdnem mindegyikrõl voltak slágerek. Ezenkívül -bár ezt kevesen tudják - énekesnõknek is készítettünk lemezeket. Pl. Kovács Katinak is, amit szívesen ajánlok mindenkinek. Nagyon szép zene ez, a Demjén nagyon jó szövegeket írt hozzá, érdemes meghallgatni!
- Sajnos a V Moto-Rock már több éve nem létezik. Kikkel zenéltél ezután?
- Megalapítottam a saját zenekaromat a Barbarot Cziránku Sándorral. A Jorgosz énekelt, a Zsoldos Tomi volt a basszusgitáros, a végén pedig a Lengyetfi Miki. Elég érdekes zenei világot képviseltünk, fantasztikus disszonáns zene volt ez.
- A ritmusképletek sem voltak megszokottak.
- Sok páratlan ritmikájú számunk volt, sõt volt úgy is, hogy mind a hárman - mert ugye trió felállásról van szó -más metrumban zenéltünk. A basszus­gitár 5/4-ben, a szólógitár 7/4-ben, a dob pedig 4/4-ben. Abszolút rend volt a zenében csak mondjuk 34 ütemenként találkoztunk egyszer, de közben õrületesen lüktetett az egész. Alapvetõ elképzelésem, hogy új zenét nem lehet új ritmusok nélkül alkotni. Jönnek az új megfejtõk, új „hangképeket" hoznak, a világ állandóan változik, de a ritmus az változatlan, általában 4/4 megy. A különbözõ ritmusok keveredése által a Barbaro különbözött a többi zenekartól.
- Volt egy olyan korszakod is, amikor a Neotonban játszottál.
- Ez akkor volt, amikora Neoton két felé szakadt. Felkért engem a Csepregi Éva féle rész, hogy muzsikáljak velük. Örömmel vállaltam, mert ilyen zenét még sosem játszottam. Egyébként nem volt könnyû. Nagyon sokáig kellett azon vacakolnom, hogy tudnék ebben a zenében megmozdulni, valamit beletenni magamból úgy, hogy ne legyen kirívó, amit játszom, de mégis én legyek. Jól éreztem magam a zenekarban, szeret­tek és megbecsültek a zenésztársaim.
- Olyannyira, hogy még szólózni is engedtek a koncerteken.
- A dobszóló nálam egy érdekes dolog, ugyanis igazából nem tudom, hogy mit csinálok, nincs ez elõre kitalálva. Van viszont egyfajta dramaturgiai felépítése, két-három olyan pontja, ami­hez el akarok jutni. Azt hiszem fontos a belsõ késztetés. Visszatérve a Neoton-ra, volt egy nagyon jó sztori a dobszólóval kapcsolatban, amit szeretnék elmesélni. Egyik alkalommal a koncert végén odajött hozzám Csepregi Éva és azt mondta: „Sanyikám, ez a mai dobszólód nagyon jó volt." Azon gondolkodtam, hogy a fenébe tudja az Éva megállapítani, hogy most jól vagy rosszul doboltam. Értetlenül néztem rá, de aztán rögtön meg is magyarázta: „Tudod, nemcsak a hajamat tudtam megszárítani, hanem ki is festettem magam a dobszóló alatt." Ha... ha... ha...
- Ejtsünk pár szót a P-Mobilról is, ahol jelenleg játszol.
- Koruk ellenére fiatalokat megszégyenítõ lelkesedéssel állnak színpadra, és halálosan komolyan veszik, amit csinálnak. Úgy tapasztaltam a koncerteken, hogy ezt a közönség is érzi. Nagyszerû muzsikus társakkal játszom együtt.
- A zenekarok után beszéljünk a dobolásról. Köztudott, hogy két legendás szerelésed van egy Gretsch és egy Rogers.
- A Gretsch dobom mindenféle szinten számomra a „DOB". Annak idején Martonosi Gyuri barátommal közösen operáltuk be Magyarországra. Hát nem volt egyszerû feladat az biztos. Furatlanul kértem a dobokat. Akkoriban elintézni, hogy a Gretsch nekem ezt a hangszert legyártsa, és megkapjam, elég komoly tortúra volt. Martonosi Gyuri hihetetlen türelemmel és szorgalommal segített. Nyolc hónap alatt sikerült megszerezni ezt a hangszert. Ez a dob olyan, hogyha a közelébe érek végem van. Érzem, hogy beremegek tõle, mert olyan a hangja. Nagyon szeretek rajta játszani.
- Istanbul cintányérok elkötelezett híve vagy mint endorser.
- Számomra ez szintén jó találkozás volt. Az Istanbul cintányérok a Gretsch dobbal együtt nekem nagyon megfelelnek, nem is változtatnék rajta. Mielõtt endorser lettem már hallottam a márkáról. A szegedi Csermák Hangszerbolt hozta be Magyarországra, õk kerestek meg, hogy játsszak ezeken a cintányérokon. Hogy pont rám esett a választásuk hatalmas megtiszteltetésnek érzem. Nincs két egyforma hangzású tányér, hiszen ezek mind kézimunkával készült, egyedi darabok. Öröm rajtuk játszani, és képviselni ezt a márkát.
- Hogyan gyakorolsz mostanában?
- Számomra a gyakorlás a szabadidõ hasznos eltöltése. Amikor elvégzem a napi dolgaimat, egyenes út vezet a szobámba, ahol fel van állítva a Rogers dobfelszerelésem. Leülök, dobolgatok, jól érzem magam. Bekapcsolok valamilyen zenét, játszom rá, ha valami megtetszik belõle, akkor azt leszedem. Van egy csomó dobos videó kazettám, azokat szívesen nézem. Mikor kezdõ dobos voltam, tulajdonképpen el voltunk zárva a világtól. Amerika nagyon messze volt. Borzasztóan furcsa dolog, de én „féltem" ezektõl a sztár dobosoktól. Tehát, amikor kimondtam egy olyan nevet, mint pl. Elvin Jones - aki egyébként a legnagyobb hatással volt rám- valósággal féltem tõle. Nem tudom elmagyarázni, hogy miért. Amikor késõbb lehetõségvolt rá, szereztem doboktató kazettákat. Nem is elsõsorban azt akartam látni, hogy az illetõ hogyan dobol, hanem hogy „beszéljen hozzám". Tehát arra a részére voltam kíváncsi, s vagyok ma is, ami a személyiségükbõl árad ezeknek a zseniknek.
- Kikre gondolsz konkrétan?
- A teljesség igénye nélkül, említhetném Péter Erskine-t, Steve Smith-t, vagy Vinnie Colaiutát.
- Itthon is vannak ilyen egyéniségek?
- Nincs különbség, itthon is vannak ugyanolyan tehetségek, nyomulnak az új dobosok és elképesztõ dolgokat játszanak, mint ahogy annak idején, amikor én voltam tizenvalahány éves, én is elképesztõ dolgokat játszottam, annak az idõszaknak a fényében.
- Sokan megkeresnek, hogy taníts?
- Igen megkeresnek, de én nem akarok tanítani. Szerencsére ezt helyettem sokan megteszik. Én ha tanítanék, azt hiszem zenélni tanítanám az embereket, hogy pl. mitõl szólal meg a zene. A belsõ szólalást szeretném átadni. Nemcsak úgy lehet dobot tanulni, ha egyedül üti a dobot az ember, hanem más hangszeressel együtt muzsikálva is. Nem vélet­len, hogy pl. Miles Davis keze alól több híres zongorista, gitáros, és dobos került ki, s nekem ez példaértékû.
(Hollósi László)

Nehéz a sorsa egy dobosnak. A frontemberek mindig eltakarják. Vannak persze közöttük olyanok, akikre akkor is oda kell figyelni, ha a színpad hátsó részében zenélnek. Ilyen Herpai Sándor is, akit a fiatalabbak a V Moto Rock Ütöseként ismertek meg, pedig õ már a hetvenes évek elsõ felében letette névjegyét a V 73-ban - ma pedig a Barbarot vezérli töretlen hévvel.
- Pályád körforgás. Kezdted egy progresszív bandával, utána jött több mint egy évtized egy színvonalas popbandában, hét éve visszatértél a progresszív zenéhez.
- Ez magától alakulhatott így. A V 73-ban boldog amatõrként éltem az életemet, most pedig végre újra azt a zenét játszhatom, amit nagyon szeretek. A V
Moto Rockot ebbõl a szempontból kitérõnek érzem, minden rossz íz nélkül.
- Nem is készültél profi zenésznek?
- De igen. Csak amikor a V Moto Rockban profi zenész lettem, rájöttem, hogy ez az én számomra nem ideális állapot. Nagyon nehezen viselem, ha a közönség miatt engedményeket kell tennem. Nekem a legfontosabb, hogy örömet érezzék, amikor játszom. Otthon a dobszobámban a kutyámnak ugyanolyan örömmel dobolok - õ szívesen hallgatja. A profizmus magával vonja/ a gondolatot, hogy abból meg kell élni. És pénzt abból lehet leginkább szerezni, amit a legjobban el lehet a közönségnek adni. Ez azonban annyira megköti az én intuitív kedvemet, hogy ebben egyszerûen nem tudok mûködni. Persze ebben a közegben is lehet nagyon magas színvonalú produktumot létrehozni. Ha engem bármi más motivál, mint a zene, amit kitaláltam, nem tudok ugyanúgy a közönség szemébe nézni. Ez így õszinte. A Barbaróban ilyen a légkör, mindhárom társam lobog, õrzi emberi tisztaságát. Ezt megérzi a közönség is, különösen a 15-16 éves fiatalok.
- Emlékszem, tomboltak a V ' 73-on, és a Barbarora is beindulnak. Vagyis kell az igényes zene.
- Nálunk borzasztóan érzõdik, hogy friss a vállalkozó szellem. Ahol ez már lecsillapodott, egy üzletember a bevételek mellett mer kockáztatni egy-egy érdekes csírára, legfeljebb bukik rajta. Nálunk a befektetéseket a lehetõ leggyorsabban, a legnagyobb haszonnal akarják visszavenni. A Barbarót nemigen keresik a komolyabb cégektõl, talán Kóbor Mecky volt az egyetlen. Azt mondják: a Barbaro eladhatatlan. A Barbaro nagyon is populáris. Nehéz zenének kiáltottak ki bennünket, a közönségünk pedig extatikus táncra perdül. Már kialakult egy olyan törzsgárda, aki vidékre is utazik velünk. Nem biztos, hogy a zenét úgy kell kezelni, mint a színes cukorkát. Hatalmas tévedés, hogy mostanában összeáll egy csapat, és azon kezdenek morfondírozni, miként lehetne minél sikeresebb produkciót elõállítani. Ez nem lehet a célja egy mûvészeti társulásnak! Szerencsére találkoztunk Lukács Ákossal, aki hisz bennünk, mindent megtesz azért, hogy a Barbarót felemelje.
- A V' 73 tagjai teljesen más és más utat futottak be. Ennyire különbözõek voltatok már akkor is?
- Ez inkább mostanában látszik. Lerch István, aki virtuóz billentyûsjátékos volt, most színvonalas slágerek szerzõje, és ebben a közegben lubickol. Nekem nincs ilyen választási lehetõségem, nem vagyok zeneszerzõ. Sáfár Öcsi stúdióban dolgozik, egy hardrock korszak után.
- A te ars poeticád a régi?
- Nyitott emberek kellenek, akik szerelmesen szeretik a zenét - nemcsak a zenészek, a menedzserek is. Hinni kell abban, amit csinálunk! Engem is meghívnak máshová zenélni, a Neoton például felhõtlen kikapcsolódás volt számomra, de ezt nem szabad összetéveszteni azzal az alkotói hozzáállással, amit a Barbaro igényel. Szabad utat kell engedni annak, ami belõled jön. Ne tereljünk egy vízesést rögtön betonmederbe, jöjjenek a kis folyók, lagúnák. Talán ezt a parttalan hullámzást érzik a gyerekek.
— A magánéletedre hogyan hat ez az izzásod?
- Feleségem, Emese nagyon érzi a rezgéseimet. Soha nincsen hangos szó köztünk. Hat éve élünk együtt, fiam, Máté négyéves, kislányom, Csenge három hónapos. Iszonyatosan ragaszkodom hozzájuk. Bizonyára nehéz néha tolerálni engem, de feleségem ennek a nagymestere. Pedig õ még a V Moto Rock-idõszakban ismert meg. Mondta is, amikor elvittem egy Barbaro-bulira: nagyon szép, nagyon jó, de errõl nem volt szó... De ettõl még nagyon szeretjük egymást. A zenekarban is, otthon
is az az elvem: mindenki élje ki szabadon a maga életérzését. A gyermekeimet sem fogom lenyirbálni, hogy minden helyzetben úgy mûködjenek, ahogyan a világ elvárja tõlük, legyen egyéniségük.
- Mi a vágyad mint magánember, ¦mint zenész?
- Hagyjanak nyugodtan dolgozni! A legjobb úton haladok efelé, mert nem vagyok ráutalva senkire. Olyan körülményeket akarok biztosítani zenésztársaimnak, hogy õk is érezzék ezt a nyugalmat. A magánéletben? A két egészséges gyerekkel, úgy érzem, mindent megkaptam. Az otthoni harmónia lehetõvé teszi nekem azt, hogy tudjak futni a széllel szemben. És ha közben látom, hogy vannak mások is, akiket nem visz az ár, még nagyobb erõre kapok.