Az az igazság, hogy dühös voltam. Nem hiányzott nekem most ez a vénasszony egy cseppet sem. De már bevállaltam, szóval már mindegy, ezt most végig kell csinálni. Pokolba az erdélyi vénasszonyokkal, van bőven hely a zordon kárpátjaik között, énekeljenek ott. Ez itt egy világváros, minek kell az ilyen banyákat idehordani? Úgysem kíváncsi a beteg kőkorszaki nyekergésükre senki. Pokolba a csinos, kedves kolléganőkkel is, akik miatt az ember okos felnőtt korában ilyen bénán belemászik az ilyesmibe. De hát Eszternek nem lehet ellent mondani. Eszméletlen segge van a csajnak, a csöcseitől meg nem lehet sehogy sem a szemébe nézni...

Ez az este lehetett volna, sőt kellett volna legyen az évszázad estéje. Végre sikerült mindent elrendezni, a gyermek az anyjánál van, a haknit lemondtam. Készülök rá vagy egy hónapja, aztán ma végre kiöltöztem, megadtam a módját, s amikor Eszter átvonult az irodán, összeszedtem magam, s lehívtam egyet kávézni a büfébe. Lejött, mosolygott, mint mindig (rettenetes, hogy mindig magabiztos, vidám, szellemes, olyan béna leszek tőle, hogy legszívesebben lelőném, aztán gyorsan utána magamat is), kávéztunk, kedvesen csacsogtunk kis semmikről, s amikor végre bevetettem volna, hogy legyen mozi, vacsora, kis kellemes este, valami, akkor megelőzött... Hogy jön ez a banya Istencsudájafalváról, valahonnan Erdélyből, s nincs, aki kimenjen érte a pályaudvarra. S hogy vállaljam be, nagyon hálás lenne... Na, mit lehet erre mondani? Jól van, jöjjön a banya. Remélem, kisiklik a vonat, vagy leakasztják az öreglányt a határon, vagy egyszerűen kipurcan, mire ideér, s így felszabadul az este.

A vonat nem siklott ki, de késett. Ezer éve nem cigiztem, de most rágyújtottam. Ha már tönkrement az estém, csináljuk stílusosan. A sapkám a kocsiban maradt, hideg volt, fáztam, de a vonat már jött, gondoltam, megvárom azt a múmiát, elviszem abba a rozoga „kultúrházba”, mit egy egykori üzem egyik csarnokába telepítettek a zakkantak... Mert mi másnak nevezhetném ezeket a szédülteket, akik egy szupercsúcs világváros eszméletlen szórakozóhelyei között, ahol minden a legfrankóbb, kibérelnek egy lepukkant betonkockát, aztán szabad idejükben ajtót, ablakot raknak rá, kifestik, lomtalanításból összeguberált bútorokat hordanak bele, színes papírgömb-lámpákat, szőnyegeket, s a balfácán haverjaikkal népzenét játszanak benne a többi lúzernek, akik azt hiszik, hogy ez kúl...

Szóval, leszállítom babinénit, aztán bevetem magam egy kocsmatúrába, kiütöm magam, mint állat, s a Dunába hajtok. Vezető hír leszek a tévében. Eszter meg pukkadjon meg.

Na, de jön az utasom, haladjunk...

Pont, ahogy képzeltem. Másfél méter az egész, kicsit görnyedt, iszonyat ráncos arcú, sárgásfehér kendő a fején, mint a nagyanyám a kőkori képeken, miket anyám egy ideje mindenhova kirak a házban. Még szerencse, hogy én oda nem nagyon járok, a húgom lerendezi a heti kötelezőt, s béke van. Tartom a táblát, amin a neve áll, s azon gondolkozom, nincs rajta szemüveg, simán elmegy mellettem, s én mondhatom Eszternek, hogy nem jött meg. Na, de ennek a nyanyának sasszeme van, messziről meglátja a nevét, s integet. Integetnél a majd’kimondtam, kinek, gondolom, s vigyorgok. Isten hozta, tessék csak erre, erre... Alig értem, mit mond, biztos román, gondolom. Még szerencse, hogy a legfontosabbakat azért érthetően kimondja, így tutti, hogy ő az, akit várok, mehetünk. Még mond valamiket, de nem figyelek oda. Pedig amúgy szimpi, ahogy nevetgélve meséli, hogy ő már kicsit öreg ekkora utazásokhoz, meg aztán minden olyan modern, nem is tudja, mi mire való, a mosdóban is hogy meglepődött, a vonaton... Pedig tudja lelkem, én már jártam Pesten, amikor már ki lehetett jönni Erdélyből, meghívtak akkoriban sokfelé. Na, de a világ manapság olyan gyorsan változik. Maradtál volna otthon, gondolom mérgesen, neked is meg lenne a magad kis megszokott budija a ház mögött, én meg Eszterrel, úúh... Na, de hátha így is jó, hisz szívességet teszek neki, majd tán hálás lesz. Mindig olyan korrekt, most az egészen korrekt lenne, ha ezért hálás lenne. Nagyon hálás...

Megyünk. Múmiamama hátul ül, sehogy sem akart előre ülni, azt mondja, az a férfiak helye. Nekem jó, gondolom, legalább nem kell beszélgetni vele. Bámul ki a kocsiból, el van tévedve egészen. Megérkezünk, kiszállunk, jön Eszter. Elveszi az öreglány táskáját. Francba, ez az én dolgom lett volna. Duzzogok vigyorogva. Nekem senki sem köszön, mindenki a csodabanyának udvarol, körbeölelgetik, cipelik befele. Vegyétek örökbe, gondolom, s már mennék is. Eszter megáll, rám néz, megint fülig ér a szája. Gyere be, ez nagyon szép lesz, meglátod... Az lett volna nagyon szép, amit én terveztem, gondolom mérgesen, de nem tágít, én meg megyek vele, mint egy birka. Mert, talán már mondtam, nem lehet neki ellenállni.

Kellemes a hangulat a betonbunkerben. Ezek a fények, ezek a szőnyegek, a mintás falfestés... Jó az egész, meg kell hagyni. Kicsit olyan, mint azok a lakások voltak, ahol diákkorunkban egymás hegyén-hátán laktunk anno. Amikor minden srácnak hosszú haja volt, s minimum az illéseket tudta játszani mindenki gitáron. Csak tisztább. Mosolyognom kell ezen. Nálunk csak akkor volt ilyen (évente max. egyszer!), ha megtudtuk, hogy jön a mutter... Van egy kis színpad, azon egy lúzer banda nyekergeti a vízözön előtti hangszereit, a társaság, meglepően sokan (fene se gondolta, hogy ide ennyi ember befér) székeken, padokon, a földön, énekelnek, dülöngélnek, a hangulat egészen jóféle. Na, valamit csak megiszom, ha már itt vagyok. Agyvérzés: banyafuvaros vagyok, ma nincs alkohol. Na jó, akkor is valamit... Van egy pult, mögötte teljesen normálisnak látszó tetkós punk. Mit keres itt egy ilyen? Látom, ahogy Eszter a színpad mellett leveti a vendégről a nagykabátot. Megáll az eszem: ez jelmezben jött otthonról. Olyan cucc van rajta, mint ami a fesztiválokon szokott a népi táncosokon lenni, s ami miatt mindig röhögünk rajtuk, hogy ezek nem tudják, milyen évet írunk?

Eszter a házigazda: bemutatja a nénikét, mondja, honnan jött, s hogy mikortól ismerik egymást, blabla... Nézem az öregasszonyt. A pályaudvarról kifelé jövet a karomba kapaszkodott, már attól féltem, odabújik hozzám. A parkolóban is, mintha egy űrállomáson járnánk. Egész úton úgy lesett mindenre, mint egy időutazó, aki eltévedt, de nagyon, s már azt sem hiszi, hogy ez valaha jó lesz. Most is ni, alig tud felmászni három lépcsőfokot, aztán hunyorog a reflektor miatt, tapogatja a szék karfáját, végre megtalálja, de nem ül le... Egy percre mindenki elhallgat, én nem értem ezeket. Mi lesz most? Mesélni fog?

S akkor valahonnan, az nem lehet, hogy ebből az ambuláns zanzából, szóval valahonnan megszólal egy hang. Emberhang, valami eszméletlen időtlen... Nézek hitetlenkedve. A törpék ősanyja énekel a színpadon, valami lassú búbánatosat. Behunyt szemmel. Énekel mélyen, mint egy barlangból felhallatszó vízesés moraja, úgy. Szinte látom, ahogy nő közben. Lassan belejön, egyre egyenesebb, felemeli a fejét, ránk néz. Már nem hunyorog. Szerintem nem is vesz levegőt, csak fújja, fújja kifele... Már a második nóta, egyszer csak felcsap valahova, villámokat vet a hang, érzem, libabőrös lettem. Én ezt nem hiszem, ilyen nincs. Úristen, nem lehet, hogy én ezt értem, nekem ehhez semmi közöm, ez egy atavisztikus szeánsz. De felborzolja a szőrt. Már nem is a színpadon énekel, már látom a sáros utcát, ahol az éjszakában az ablak alatt áll a katona, akit elkerül az álom... Valamikor a két fa között éppen odasütött a holdvilág, a széplány göndör haját fésülte. Csillagtalan sötét éjben azonban a szívnek meg kell szakadnia. A havasokban fújják a trombitát...

Nem tudom, mennyi ideje megy ez, de nekem megártott ma a sok kávé, szédülök. A vénasszony az égig ér, s énekel, hogy elsüllyed a betoncsarnok, a sugárút, a főváros, a messziről jött asszony valahonnan a csillagok közül most rám néz... Ekkora nyugalmat, derűt én még soha... De, de igen. Jézusom, voltam én már így, amikor a nagyanyám... Az a zsíros kenyér volt mindig a legfinomabb.