A kárpátaljai magyar hagyományőrzés fejlődése példát mutat az ukrán többségnek is Pál István „Szalonna” népzenész szerint

Kárpátalja mindig kicsit a mostohagyerek szerepét töltötte be, akár politikai, akár kulturális téren, Pál István „Szalonna” népzenész szerint ugyanakkor a hagyományőrzés területén történt előrelépés, rég elfeledett szakmák élednek fel a régióban. A muzsikus beszélt arról is, hogy hogyan őrzik a tengeren túlra vándorolt magyarok a népi kultúrát, és hogy miképp lehet hiteles forrásokból gyűjteni a népművészetet.

– Kárpátaljaiként miként látja a magyar hagyományok ottani helyzetét?

– Ez a régió mindig a háttérbe szorult kisgyerek: a Vajdasággal együtt mindig a sor végén kullogott a többi határon túli magyar területtel ellentétben. Az igazi szórványmagyarság egyre kisebb, éppen ezért a kapcsolatot – bár lassan húsz éve élek Magyarországon – fenn kell tartanunk. Már huszadik alkalommal rendeztük meg a kárpátaljai népzene, néptánc és kézműves tábort, és a szüleim Beregszászra visszajárnak tanítani. Fontos belátnunk, hogy amikor nehéz a gazdasági helyzet, az embereknek a legkevesebb energiájuk jut a kultúrára. Mi azonban igyekszünk feledtetni a hétköznapokat, és arra biztatjuk a kárpátaljai magyarságot, hogy nem kell elmennie. Hiszen, ha mindenki elindul, akkor nem marad ott magyar. Ezen a terülten az emberek nem megélnek, hanem túlélnek: mindig jön egy viszontagságos helyzet, amire ha rákészülnek, fennmaradhat a magyarság.

– És ezekre a hagyományokra mennyire hat a többségi nemzet kultúrája vagy a globalizáció?

– Megváltozott a világ, az a fajta régi szórakozási forma, ahol a népzene vagy néptánc volt középpontban. Segítenünk kell a legfontosabbak gyűjtésében, ebben előrelépés, hogy egyre több hagyományőrző egyesület működik, és a hungarikumok mintájára kialakult az úgynevezett „kárpátikumok” listája. Az emberek újra elfeledett szakmákkal foglalkoznak, mint a hordó- vagy seprűkészítés. Egyre több fesztiválunk van, a táborunk mellett pedig mesterképzést kezdtünk el Beregszászban. Kárpátaljai pedagógusokból nyolcvan-százhúsz tanár összejött, azóta feléledtek a népzenei és táncegyüttesek. Ezek jelentik a hagyományőrzés igazi táptalaját, és fontos üzenetet hordoznak az ukrán emberek számára is: látják, hogyan tartják a magyarok a kultúrájukat, hogyan merítkeznek a múltból, és ez ráfordíthatja tekintetüket a saját hagyományaikra is.

– Miképp mutatható be a hagyomány, miközben folyamatosan változik? Hová kell visszanyúlni a hiteles forma megtalálásához?

– A gyűjtés során figyelemmel kell lenni azokra a meghatározó stíluselemekre, amelyek egy-egy tájegységhez kötődnek. Ezt leginkább kívülállóként tudjuk beazonosítani, hiszen aki benne él, annak alapvetően nem tűnik fel. Amikor egy hagyományőrző bemutat egy táncot, abban az előadásban megjelenik az ő izomzatának felépítése, a karaktere is, arra viszont oda kell figyelnie, hogy stílusidegen elemeket ne vigyen bele a munkájába. A támpontok megtanulhatók: egy díszítés, egy billentés, egy vonótartás jól jellemzi a tájegységeket.

– A népművészet különböző ágai hogyan hatnak egymásra?

– A paraszti kultúrában minden párhuzamosan tartott egymással, azaz olyat nem lehet látni, hogy egy építészeti vagy viseleti díszítés összetett, a zene pedig egyszerű. Példának hozhatjuk Kalotaszeget és a Mezőséget: előbbiben gyöngyökkel díszítettek a ruhák, csipkézettek a házak, és a zene tele van díszítőelemekkel. Utóbbi pedig bár alig van távolabb, a zene és a viselet is egyszerűbb. Természetesen ez függ a vidék gazdasági helyzetétől és a fejlődéstől, hiszen az időben visszafelé haladva egyre egyszerűbb népi művészetet láthatunk. A Kárpát-medencei magyar kultúrában egyébként a középkortól napjainkig az összes nagy korszak megmutatkozik a népművészet ágaiban is.

– Kárpátalján az édesanyja honosította meg a Kodály-módszert: mik a tapasztalatok e téren?

– Az állami iskolákban abszolút szolmizációt tanítanak, bár vannak „szabadságharcos” szolfézstanárnők, akik tanítják a Kodály-módszert is, de ezt csak akkor engedik nekik, ha a gyerekek az előbbiből vizsgáznak. Sok tanár azonban látja, hogy egyrészt a hangköztávolságok megtanulásával bármely hangnemben elő tudják adni az adott művet. A másik jó oldala, hogy sok népdallal szeretteti meg a muzsikát, közben a szövegeknek és az ütemnek köszönhetően megtanulnak magyarul is beszélni.

– Távolabbra tekintve, a messzire vándorolt magyarok körében mennyire él a hagyományőrzés?

– Februárban utazom Argentínába és Uruguayba magyar népzenét tanítani, kilenc dél-amerikai magyar néptáncegyüttes találkozójára. Nagyon sokan foglalkoznak a hagyományaink hiteles megőrzésével: az Egyesült Államokban húsz, Kanadában tíz-tizenkét együttes is létezik. Ausztráliában magyar népzenei és néptáncfesztiválok vannak. A résztvevők már második-harmadik generációs kivándoroltak, mégis őrzik a nyelvet, a népművészetet, varrják kint a viseletet, kolbászt töltenek, pálinkát főznek. A kultúra olyan összetartó erő, ami nem politikai kérdés: tudják, ahhoz, hogy az idegen országban lehessenek valakik, ismerniük kell a gyökereiket.

– Itthon milyen az utánpótlás helyzete a tapasztalatai szerint?

– Az ország nagy erőforrása a népi hagyomány, aminek tanítására ráadásul nem is kell nagy dolgokat kitalálni, hiszen a gyerekek szeretik. A környező országokhoz képest sem állunk rosszul. Tíz évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy Kodály és Bartók országaként furcsa, hogy nincs felsőoktatási intézmény, ahol tanulni lehet népi hegedűsnek. Aztán a Zeneakadémián elindult a népzeneoktatás, és én az elsők között voltam, aki beállt és diplomát szerzett. Nagyon fontosnak tartom, hogy aki akar foglalkozni ezzel a területtel, az megteheti.

– A zenekarával voltaképpen tematikus lemezeket készít, a következő tervükről mit lehet tudni?

– A Szalonna és bandájával már a negyedik albumunkra készülünk, a téma a Partium lesz, az anyagot egy ezerhétszázas években készült térkép alapján szeretném majd elkészíteni. Emellett a Magyar Állami Népi Együttesben lesz egy műsor a kodályi szemléletmódról, ami nagyon nagy munkára inspirál, ez is még a közeljövő feladata.