Az ember azt gondolná, hogy egy több évtizede tartó karrierrel, és megszámlálhatatlanul sok sikerrel a birtokában, egyszerűen tesz egy kis kitérőt egy másik zenei világba, és mindez ugyan sok élményt ajándékoz Önnek, de szakmailag inkább örömzene, mint kihívás.

Aztán ha belegondolunk, egy operára képzett hangot most egy egészen más feladatra kell rábírni. Mennyire kellett énektechnikailag és zenei felfogás terén is átalakulni, és átlépni egy másik, esetünkben a népzene világába?

R.A: Valóban örömzene, ez nagyon is találó megfogalmazás, ám meglehetősen munka- és gyakorlásigényes örömzene. Azt nem mondanám, hogy népzenei hangot kellett kialakítanom, de azt a tisztán egyszerű hangvételt, ami erre a műfajra jellemző, bizony meg kellett találnom. Aki valaha hallott már operát, tudja, az énekesek vibratóval, egyfajta „hullámzóan hangzó” énekhanggal dolgoznak. És ezt a vibratót kell most kivennem a hangomból. Ez rendkívül nehéz munka.

Azt hiszem, nem is annyira a torkomban, mint inkább a fejemben dől el, hogy meg tudom-e csinálni. Ugyanis arra kell figyelnem, hogy ne úgy kezdjek hangot képezni, ahogyan azt egyébként harminc éve teszem. És remélem, hogy sikerül, mert nagyon szeretném valóban megtalálni ezt a tiszta, egyszerű hang-adást. Nem véletlenül említem így, mert ez szerintem már nem hangképzés, hanem adás. Már-már a dudorászás intimitásával egyenlő. Nagyon élvezem ezt a felfedezőutat, mert a pályám részeként ez most egy olyan kihívás, amelyhez foghatót hirtelen nem is tudok mondani.

És rendkívül sokat kapok a velem együttműködő zenészektől. Olyan szabad, szárnyaló zenélést mutatnak, amelyet operai pályafutásom során még nem tapasztaltam. Számomra is érdekes felfedezés volt, hogy mindez az operaénekesi mivoltomra is hatással van. Teszek egy kirándulást egy másik zenei közegbe, ami aztán rengeteget ad, és felerősíti bennem mindazt, amit már évtizedek óta tanulok, és próbálom minél tökéletesebben csinálni.

Amikor megformál egy szerepet, a hangja, és saját színpadi kisugárzása mellett segítségül hívja a sminket, a kosztümöt, aztán a díszleteket, és a kollégák játékát. Vagyis számos eszköz segíti az önkifejezést. De amikor egy népdallal áll a színpadra, akkor mindez nincsen. Mi mindent hívhat mégis segítségül, hogy a közönség valóban azt hallja meg az előadásában, amit nyújtani szeretne?

R.A: Ez rendkívül jó meglátás, valóban eszköztelenebb vagyok ebben a „szerepben.” Azt hiszem, most sokkal jobban rá vagyok utalva arra, hogy megnyissam magam a hallgatók előtt. Egy operában, vagy színdarabban sokkal jobban el lehet bújni a szerep mögé. A lelkemnek csak egy részét nyitom meg ilyenkor. Persze, ez is jókora rész, amit meg kell mutatnom, de amikor egy népdalt énekelek, akkor valóban csak én vagyok jelen, és megmutatom mindazt, ami a lelkem legmélyén van. Ahhoz, hogy ezt elmagyarázzam, hadd említsek egy másik élményt.

Amikor Ligeti György dalait vettem fel lemezre, és énekeltem koncerteken is, találkoztam egy művel, ami gyönyörűen fogalmazta meg a hazaszeretetet, ami az ember lelkének legmélyén van. És ezt a dallammal is kifejezi, mert ahhoz képest, hogy szopránra íródott, a legmélyebb hang, amit énekelni kell, már az alt hangfekvésébe tartozik. Amikor erre a hangra leereszkedik a dallam, akkor éreztem, hogy nekem is a szívem legmélyére kell néznem.

Amikor az ember elkezd egy pályát, borzasztóan figyel, hogy minden tökéletes legyen, és ez jól is van így, hiszen az eszközt nagyon meg kell tanulni ahhoz, hogy aztán megmutathassuk azt, amit lényegesnek érzünk. És aztán eljön egy pillanat, amikor az ember önmagába fordul. A belső érzéseket, és a belső tapasztalatokat kívánja felszínre hozni. Amióta a népdalokkal foglalkozom, én is ezt a belső utazást élem. Attól nem tart, hogy esetleg – épp az önismereti utazás miatt – most majd túl sokat mutat meg valódi énjéből a közönségnek, hiszen most nem fedi egy szerep?

R.A: Azért a színpad mégiscsak színpad marad, amelyre egyfajta kontrollal állok ki. Amikor otthon dolgozom, gyakorolok, akkor nagyon őszintén, és nagyon mélyre kell tekintenem önmagamban. Ez persze, nem azt jelenti, hogy a színpadon ne lennék őszinte, csak éppen az önmagamban tett lélekbúvárkodásnak az eredményét mutatom meg a hallgatóknak, és nem magát az önismereti folyamatot. Furcsán hangzik talán, de ami engem leginkább lenyűgöz, az a szabadság, felszabadultság érzése. Leginkább ezt tanulom most.

Egy barátnőm jegyezte meg, hogy amióta operaénekesként járom a világot, olyan vagyok, mint egy hadba küldött katona. Fegyelmezetten küzdöm át magam az akadályokon. De épp emiatt nagyon zárt életet élek. Ebbe nem fért bele más, mint a pálya, a megfelelés, a teljesítés, az utazások. És hiába jártam számos országban, léptem fel a legnagyobb színpadokon, ez mégis egy szűk élettér. Úgy érzem, ez most nyílik egy kicsit. Több időm van akár barátságokra, akár arra, hogy ilyen élményekben legyen részem, mint amit a népdalok, és a népzenészek ajándékoznak nekem. Már most érzem, hogy mindez nagyon sokat ad „hozzám” és a művészi fejlődésemhez.

Ha azt érzem, hogy egyfajta önismereti újraértékelés zajlik Önben, akkor jól gondolom?

R.A: Majdnem. Mert talán nem az újraértékelés a megfelelő szó, hanem a kiteljesedés. Olyasféle érzés ez, mint amikor egy zuhogó vízesés egyszerre szétterül, megnyugszik, és sokkal többet mutat magából. Hiszen amíg zuhan, addig csak a hangja nagy, de utána kitisztul. És én is ebben a tisztulási folyamatban érzem magam.

Mi volt az, ami kiváltotta ezt az igényt az újdonságokra, a megnyugvásra?

R.A: Talán az, hogy már mindenütt „ott voltam.” Már mindent elértem, amit el lehetett érni. Minden fontos színházban felléptem, sokszor visszahívtak. Mindenütt megmutattam magam, és minden díjat megkaptam. Akkor leültem, és megkérdeztem magamtól, hogy mi jöhet most. A válaszom pedig az volt, hogy most jövök én. Miután fölfedeztem a világot, most teszek egy utazást önmagamban. Visszafordultam egy kicsit, hogy a kiindulóponton nézzek körül, hogy milyen értékek vannak még, amelyek eddig nem kaptak helyet és időt az életemben.

És ha már az újdonságokat említette, nagyon régi vágyam volt, hogy filozófiával foglalkozzam. Ugyan még csak egy tízhetes kurzuson veszek részt, de úgy érzem, hogy ez egyszer az életem része lesz. Szeretnék fejlődni, úgy érzem, rengeteg dolog van még, amit meg kell tanulnom. Úgy érzem, most ez az utam.

Ezzel a tudással, ezzel a kiteljesedéssel másképp értékeli a „hivatalos szakmáját?” Esetleg másképp gondolja végig, elfogadjon-e egy szerepet?

R.A: Tökéletesen így van, igen. Nem beszélve arról, hogy szerepkör-váltásban is vagyok. De ehhez is belül, az agyamban kellett eldönteni sok mindent. Például azt, hogy már nem vagyok Gilda (Rigoletto tragikus sorsú lánya, Verdi: Rigoletto című operájában – a szerző.). Bár a hangom megfelelő hozzá, és barátaim, kollégáim szerint még alkatilag is hihetővé tudom tenni a figurát – ami jó, mert azt jelenti, hogy át tudok lényegülni -, de a kiteljesedés azt is kiváltotta belőlem, hogy ne engedjem, hogy mindig ugyanazok a szerepek találjanak meg. Most már itt az idő elénekelni olyan figurákat, amelyeket eddig eltoltam magamtól.

éldául sokáig a Bohémélet Mimijét sem akartam megformálni, de most már igazán az enyém. Most már nem csak eljátszom, hanem élem is a szerepet. De egy olyan szerep is megtalált, mint Richard Strauss Daphnéja. És igazán az enyém lett. Most már a szemeim előtt van egy Tosca is.

Azért érdekes, amit mond, mert a mai operaénekesnők jelentős része nem köti életkorhoz, és különösen nem tapasztalathoz, hogy egy ilyen nagy formátumú szerepet eljátsszon…

R.A: Ezt nagyon jól érzi, pontosan így van. Gyorsan, talán még éretlenül, de minél többet meg akarnak kapni a szakmától. Pályakezdőként Gounod: Rómeó és Júliájának női címszerepét kaptam. Egy Shakespeare-hősnőt! Azt hiszem, ennek a jelentősége alakította ki bennem ezt a fajta hozzáállást, hogy megéljem a szerepeket, és ne csak a strigulákat húzzam, miután elénekeltem egy-egy operát. Nekem mindig a szerep volt a lényeg, és nem az, hogy mit hozhat, ha elvállalom. Lehet, hogy ezzel ártottam a karrieremnek, de erre azt mondom, így vagyok én, és így vagyok teljes.

Például 1996-ban, elénekelhettem volna a Normát (Bellini: Norma című operájának főhősét a bel canto legigényesebb szoprán-szerepének tartják – a szerző.), de akkor biztosan nem beszélgetünk most. Ugyanis utána nem lehetett volna nemet mondani, és egészen biztosan tönkretettem volna a hangomat. Ha valakinek csak az a célja, hogy forogjon a neve, akkor valóban így kell csinálni. De bennem nem ez a hang szólalt meg. Húsz-harmincévesen az ember másképp működik, mint egy-két évtizeddel később. Össze kell gyűjteni a szükséges tapasztalatot. Ahogy mindennek, úgy a fejlődésnek is megvan a maga ideje, és azt nem lehet átlépni!

Ha visszatérünk a jelenbe, pontosabban már a jövőbe, az sem történik meg minden nap, hogy egy énekesnő azzal töltse az idejét, hogy zeneszerzőnők alkotásait kutatja föl. Ez egy rejtett feminizmus?

(A kérdésre vidám nevetés az első válasz, amit mosolygó második követ…)

R.A:Talán valóban onnan érkezhetett, hogy érdekel a nőkben megbúvó erő. Kíváncsi vagyok, hogy egy 150-200 évvel ezelőtt élt nő hogyan tudta érvényesíteni a tehetségét. Miket, és mennyit tudott megmutatni a világnak? Fanny Mendelssohn (Felix Mendelssohn, zeneszerző nővére – a szerző) és Clara Schumann (Robert Schumann, zeneszerző felesége – a szerző) nagyon izgalmas egyéniség. Clara ráadásul rendkívüli tehetségű zongoraművész is volt. Azt a fajta eltökéltséget, amit magamban is érzek, meg akarom találni zeneszerzőnőkben.

Én nem tudok zenét szerezni, csak át tudom engedni magamon a műveket, és meg tudom mutatni azokat. És nagyon érdekel, hogy ők mi mindent tudtak darabjaikban elmesélni. Az egész véletlen volt, egyszerre a kezembe akadt Fanny Mendelssohn dalainak kottája. Én pedig rácsodálkoztam, és kíváncsi lettem. És kiderült, hogy kincsesbányára bukkantam. Heine, Goethe, vagy Rückert szövegeire születtek a dalok. Jövőre szeretném fölvenni a dalokat, és aztán remélem, a közönségnek is meg tudom mutatni őket.

És ha már a feminizmust említette, akkor mindenképp egy zongoraművésznővel!

Ahogy egyre többet mesél, egyre biztosabb vagyok abban, hogy életének most egy olyan szakaszát éli, amelyben szinte tökéletesen boldognak érzi magát…

R.A: Valóban, és szeretném ezt másokkal is megosztani. Most, amikor már kiteljesedik az én vízesésem, megmutatom magam. Azt hiszem, azért jutottam el idáig, mert mindig biztos voltam abban, hogy van bennem annyi tehetség, érzelem, ma már tudás is, hogy azt másoknak is látni kell, tehát ki kell nyitni magamat. És jó, hogy most teret kapok, és odafigyelést. Őszintén hálás vagyok azért, hogy kíváncsiak rám. Ez nekem, mint művésznek, és mint embernek is fontos. Nagyon jól érzem magam, és remélem, másoknak is örömet szerezhetek…

2010. április 7. PTE - ÁOK Aula - Bognár Szilviával

Kodály Zoltán - A csitári hegyek alatt

Nemrég lépett fel a Dohány utcai zsinagógában

Pannon dalok című műsorát a Pécsi Tavaszi Fesztiválon mutatta be első ízben Rost Andrea. A vasárnapi budapesti koncert előtt az MTI-nek arról beszélt: miért vállalkozott arra, hogy a pannon térség zeneiségét újrafogalmazza - de nem az opera nyelvén.

"Az energiák átalakulnak az ember pályája során. A kíváncsiság vezetett abban, hogy ismét behatóbban foglalkozzam népzenével, kiránduljak a saját gyerekkoromba, amikor oly gyakran találkoztam ezzel a muzsikával" - mondta a világjáró szoprán.

Eleinte puszta érdeklődésből kezdett az anyag összeválogatásához. "Aztán találkoztam ezekkel a nagyszerű zenészekkel, akik másfajta előadói attitűdöt mutattak meg nekem. Erősen kötött ahogy az operaszínpadon dolgozom, ahogy ott énekelek. Itt pedig fantasztikus szabadságot kaptam, hiszen a népzenének alapvető sajátossága a változatosság, a variabilitás" - tette hozzá a Kossuth-díjas énekesnő.

Rost Andrea három népcsoport különböző karakterén átszűrve rajzol képet a zsinagógabeli koncerten Magyarország és a közép-európai régió zenei hagyományairól. Olyan alkotótársakkal, akik nemcsak jó ismerői, hanem ismert előadói is műfajuknak. A Szokolay Dongó Balázs - Bolya Mátyás szerzőpáros népzenei feldolgozásai, valamint Jávori Ferenc klezmerzenéje sok részletét feltárja ennek a ritka gazdagságú zenei világnak, az archaikus magyar népdaloktól a cigányság dallamain keresztül egészen a klezmerig.

Az énekesnő elárulta, hogy a klezmerzenében az érzelmesség fogta meg. "Vigyáznom is kell, hogy ne én hatódjam meg, hanem a közönség. Gyerekkoromban Szolnokon és környékén sok cigányzenét hallottam, a belőle áradó életöröm maradandó élményem. A magyar népzene is pontosan fejez ki hangulatokat: mulatunk, élünk, elsiratunk, gyászolunk - ez a klezmerben és a cigányzenében is megjelenik és a mi műsorunkban - remélem - gyönyörűen összeforr" - tette hozzá Rost Andrea.

A budapesti műsor kissé eltér a pécsitől. Mint az énekesnő fogalmazott, "képlékeny az anyag, épp az az izgalmas benne, hogy minden egyes koncertre alakul".

Vendégként azért Bognár Szilviát hívta, mert autentikusnak tartja. "Én ugyan próbálom a belcanto vibratóját kivenni a hangomból, és az +operás+ nagy hangerőt csökkenteni, mégsem tudok úgy énekelni, mint ő. Sokat segít nekünk a próbákon Sebő Ferenc, mert tavaszra lemezt is készítünk a Pannon dalokból. A napokban megjegyezte, ha együtt énekelünk gyönyörűen összecseng a hangunk és egy harmadik születik belőle, számomra ez csodálatos eredmény" - hangsúlyozta Rost Andrea.

Régebbi lemezei

Magyar dalok –így és úgy

Bartók-, Kodály- és Ligeti-dalok felvételeiről

Egy kis bulvár

Kicsi nő nagy hanggal – Rost Andrea

Az operának akkor van vége, amikor a kövér hölgy abbahagyja az éneklést – tartja a népi bölcsesség. Ez a szabály azonban Rost Andrea esetében nem alkalmazható, hiszen ő nemcsak a világ egyik legjobb, de az egyik legszebb operaénekesnője is. És szerencsére az éneklést sem tervezi abbahagyni, hiszen napjaink egyik vezető lírai szopránjaként, a világ legrangosabb operaszínpadainak vissza-visszatérő vendége, akinek a magyar közönség még mindig fontosabb, mint az olasz, az angol, a francia, vagy az amerikai. Mert akárhányszor hívják is Milánóba, Londonba, Párizsba, New Yorkba vagy Chicagóba, Los Angelesbe, Washingtonba, kaphat fantasztikusabbnál fantasztikusabb felkéréseket és ajándékokat, a szíve hazahúzza és esküvőjét is a Budapesti Operaházban fogja tartani a közeljövőben.

Elle: A fotózáson csak lestem, hogyan bírja erővel, türelemmel, önfegyelemmel. Tíztől ötig mindenki a legjobbat várta öntől. A sminkes, a stylist, a fotós, sőt még annak az asszisztense is. Mindenkinek a kedvében járt. S tette ezt egyetlen kérdés, egyetlen arcrezzenés nélkül. Bájosan, szolgálatkészen, megértően. És most itt ül velem szemben. Zerlina, Rosina, Pamina, Gilda, Lucia, Susanna vagy Violetta helyett azonban engem Rost Andrea érdekel, aki a Scalában, a Covent Gardenben és a Metropolitanben ugyanazzal a természetességgel van jelen, mint itt, ezen az óbudai gyártelepen, ahol képekben és „prózában” kell megnyilvánulnia. Repült már tányér a kezéből, csapott már jókorát az asztalra, vagy a legfeszültebb helyzeteken is ezzel a határtalan nyugalommal teszi túl magát?

Rost Andrea: Most fog meglepődni: én a kottáimat is megtapostam már párszor.
Elle: De mi az például egy jól bevágott ajtóhoz képest?
RA: Borzasztó! Rettenetes! A szeretett kottáimat… gondoljon csak bele!
Elle: Már bele is gondoltam. Reggeli, ebéd, vacsora: kotta.
RA: És akkor nem sikerül, amit szeretnék. Egyszerűen nem megy, pedig mindent megteszek érte. Ilyen is van. Hogyne! Ha látná, hogy ki tudok borulni! Egyszer lerúgtam a cipőt a lábamról…
MB Szorította?
RA: Nem tetszett.
Elle: A színe miatt?
RA: Nem volt olyan szép, mint a kóristáké, miközben én énekeltem a Traviatát. Az összes kóristának gyönyörű selyemtopogója volt, nekem meg felhoztak valamit a raktárból. Koszos volt és széttaposott, a jelmeztervező viszont csak azt bizonygatta, hogy pont az én méretem. Ne rajtam spóroljanak, mondtam, és már repítetettem is a fenébe.
Elle: Egyébként melyik az a három szín, amelyet nem szeret?
RA: A pipacspiros rettenetes rajtam. Azt nem tudom elviselni. Akárcsak a sárgás zöldet, vagy a legfehérebb fehéret. Az sem az én világom.
Elle: Szerintem bármelyik színt felvehetné, egyik sem ártana a szépségének. De ha már itt tartunk, ön miképpen ítéli meg: ha nem lenne ennyire csinos, sőt, ha csak „érdekes” lenne, a hangja viszont ugyanilyen szép és fényes, erőteljes, ugyanott tartana a pályán, ahol most tart?
RA: Én úgy látom, a szépségre törekvés tendenciája ma már nagyon erős az operaszínpadokon. Nem feltétel, csak nem árt, ha az ember jól néz ki. Vannak persze továbbra is olyan kolléganők, akik valóban gyönyörű hanggal énekelnek, csak olyan nagytestű hölgyek.
Elle: Monstrumok.
RA: De egy Wagner-operában elfogadják őket, hiszen azokat a szerepeket nagyon nehéz végigénekelni. A Wagner-szopránok még mindig olyan nagy darabok, bár némi változás már köztük is megfigyelhető. Ami nem is baj, mivel az operaénekesnők többsége évtizedeken át valóban túlsúlyos volt, ezért egy kicsit zavaró is. Sokszor rajtam is elcsodálkoznak, miután lejövök a színpadról, hogy „Jé, csak ilyen picike?!”
Elle: És milyen nagy hangja van!
RA: Igen, és hogy honnan jön ez a nagy hang.
Elle: Sokan azt hiszik: a tüdőből.
RA: A rezonáns üregekből. Az arc- és a homloküregből. Bármilyen furcsa is: a hang a fejben szólal meg. Még az orr nagysága is számít. Ezek mind testi adottságok. Természetesen fontos az is, milyen a mellkas mérete. Nekem szerencsém van, mert annak ellenére, hogy pici vagyok, olyan hátúszó alkatom van. Széles a hátam, és jól tudok levegőzni.
Elle: Ennyit az anatómiáról. Az mennyire fontos, hogy az énekesnek mekkora lelke van?
RA: Bizony, ez sem mellékes kérdés! Lelketlenségből általában azok vizsgáznak jelesre, akik bizonytalanok magukban, vagy nem foglalkoznak eleget a munkájukkal. Akik mindig a másikban keresik a hibát. Én félek is attól, ha valaki rosszul énekel. Veszélyes, mert elkezdek izgulni érte. Legutóbb Washingtonban az Éj királynőjét énekelte egy kedző énekesnő, egy amerikai kislány. Nagyon szép hangja volt, eszméletlen magasságokkal, de az egyik előadáson betegen énekelt. És bekövetkezett a legrosszabb. A második áriában nem szólaltak meg a koloratúr F-ek, utána pedig egy oktávval lejjebb énekelt. Én ettől olyan ideges lettem, hogy utána sajnos én tévesztettem egy duettben. Annyira sajnáltam őt, hogy nem úgy énekelt, ahogy kellett volna. Később meghívtak a George Washington Egyetemre egy érdekes beszélgetésre. Többek között azt is megkérdezték tőlem, mitől vagyok én még mindig ilyen lelkes?
Elle: És mit válaszolt?
RA: Hogy a zenétől. Hogy ez a mentsváram. Hogy mindig visszamenekülök hozzá.
Elle: De hiszen el sem menekült tőle!
RA: Csak amikor úgy érzem, hogy valami baj van, akkor még jobban beleásom magam.
Elle: Ahhoz, hogy mélyre tudjon ásni, fizikai erőre is szüksége van. Azt pedig ki kell termelni.
RA: És megint az önfegyelemnél kötünk ki. Én nagyon szeretem a finom ételeket, de már mindennek csak a felét eszem meg.
Elle: Tehát a töltött káposztától a sztracsatelláig jöhet bármi?
RA: Az előbbit nem szeretem.
Elle: A hús miatt?
RA: Nem. Én a vércsoport szerinti diéta híve vagyok. Vagyis nem ehetek fehér húst sem, csak vadat. A konyhatündér szerepét azonban még csak eljátszani sem tudnám. A párom főz, méghozzá remekül. Süteményekben viszont jó vagyok. Főzni nem tudok, sütni viszont igen. A piskóta a nagy kedvencünk, sok tojásból, s amit a nagymamámtól tanultam: a párizsi csokikrém. Vagy egy skót sütemény, a short bread. Csak vaj és liszt kell hozzá, pici sóval, cukorral. A skótok ősrégi, titkos recept alapján készítik, de mi annyira megszerettük a fiammal, hogy képesek voltunk kikísérletezni.

Rost Andrea oldala

Életrajza a WikiPedia-n

(forrás: budapestterminal.hu, hirado.hu, epa.oszk.hu, hu.wikipedia.org, elle.hu)