A hagyományos népi világban fontos volt a felelősségvállalás
Könczei Árpád zeneszerző-koreográfus szerint érdemes a múlt értékeiből építkezni
... http://magyaridok.hu/kultura/hagyomanyos-nepi-vilagban-fontos-volt-felelossegvallalas-325255/

Könczei Árpád zeneszerző-koreográfus nevét gyakran Tamási Áron szövegeinek színpadi megvalósításai kapcsán emlegetik. Az erdélyi táncházmozgalom egyik elindítójaként azt vallja, hogy az igazán jó néptáncelőadás az autentikus népzene és -tánc, valamint a teatralitás megfelelő arányán múlik.

– Zeneszerzőként a színházi munkáiban gyakran veszi elő ugyanazt az irodalmi nyersanyagot, több görög tragédia, Shakespeare-darab mellett számos Tamási-előadás és versek ihlette zenemű is szerepel a művei között. Mi az oka, hogy többször is visszatér ugyanahhoz a témához?
– A Nemzeti Színházban 2013-ban az évad Tamási Áron Vitéz lélek című darabjával indult, és Vidnyánszky Attila engem kért fel zeneszerzőnek. A Tamási-munkáim sora igazából az Ábellel kezdődött, amely 1997-ben mindenképp újnak számított akár koreográfiai, akár zenei szempontból, mert az eredeti népzene mellett a komolyzene és a dzsessz elemei is bekerültek a színházi zenébe. Amikor zeneszerzőként és koreográfusként dolgozom egy személyben, akkor „csak saját magammal kell vitatkoznom”, és ez nyilvánvalóan nem történik meg, hiszen a két szerzői énem egymást kiegészítve segíti az előadás létrejöttét. A színházi munka nem ugyanaz, mint amikor egy táncegyüttes ad elő egy koreográfiát, itt az egész sokkal szimbolikusabb, nagyon fontos minden mozdulat és gesztus, ugyanakkor meg kell találni azokat a formákat, amiket egy színész is képes megoldani.

„Nagy gond, hogy a házasság és a család szentsége eltűnt”

– Legutóbbi előadása, A banda Budapesten is sikeres volt, de végignézve a sajtóvisszhangját szembetűnik, hogy főként románul írtak erről, a román színpadi szakma valóságos ovációval fogadta, mert meglepetés volt nekik, hogy a néptáncelőadás egy komplex színházi nyelvet működtet. Ön alkotóként hogy látja ezt: az előadó-művészetek között perifériára van szorítva egy néptáncelemekből építkező produkció?
– Zeneakadémián végeztem, zeneszerzőnek készültem, de elkezdtem néptánccal is foglalkozni, az erdélyi táncházmozgalom egyik elindítója vagyok. Amikor megkezdtem a koreográfusi pályámat, volt két amatőr együttesem: az egyik Kolozsváron a Kodály Táncegyüttes, a másik Sepsiszentgyörgyön a Stúdió Táncegyüttes. 1983-tól 1989-ig Sepsiszentgyörgyön párhuzamosan működtünk a Bocsárdi László vezette Figura Stúdió Színházzal, és ebben a periódusban született meg az első táncszínházi előadásom is, a Párkereső. Ennek a második része úgy indult, mintha egy mai kortárs táncelőadás lett volna: a néptánctól idegen mozdulatok és formanyelv is megjelent benne. 1988-ban mutattuk be. Akkoriban Romániában erős cenzúra volt, „vizionálták” az előadásokat, és mindenbe belekötöttek, emiatt a tizenharmadik előadás után, amikor Marosvásárhelyen léptünk fel, betiltották az előadást, és nem játszhattuk többé. Azt vallom, hogy a hivatásos néptáncegyütteseknél ez a kettősség, az úgynevezett folklórműsor, azaz a hivatásos néptánc színpadra vitele és a táncszínházi vonal egyaránt fontos. A banda esetében az történt, hogy az Atelier nemzetközi színházi fesztiválon a román kritika nagyon rácsodálkozott, mert Romániában nagyon erős színházi kultúra van, a filmművészetben is sokat elértek, de közben a táncművészet egésze messze elmarad az európai színvonaltól. Provinciális. Ugyanazt a folklórszemléletet követik, amit a hatvanas-hetvenes években. Viszont Magyarországon – és Erdélyben is – a hetvenes-nyolcvanas évek folyamán a táncházmozgalom átalakította a színpadi szemléletet. A románoknál egy nagyon naiv és primitív felfogás van máig a néptáncról, emiatt esztétikailag értékelhetetlen produkciók születnek egy provinciális balett-technikára épülő, kiherélt mozgásrendszerrel. Ezeket egy színházi szakember általában meg sem nézi, hiszen évtizedek óta ugyanazt mutatja erről a műfajról a média, ezért ha szembesül egy másfajta mozgástechnikával és főleg egy ilyen darabbal, ami a tematikán keresztül színházi élményt nyújt neki, nagyon meglepődik. Manapság a szakmában jelen van két erőteljes elképzelés. Az egyik az – ezt vallják többen –, hogy a néptánc formanyelve elavult, ezért kortárs és idegen technikákkal próbálják ötvözni, és úgy megoldani ezeket a táncelőadásokat, hogy a néptánc formanyelve egyre hátrébb szoruljon. A másik felfogás – én ezt képviselem –, hogy magából a néptánc formanyelvéből kiindulva és azt felhasználva úgy alkotni táncszínházi előadásokat, hogy a háttérben végig ott legyen a népzene és a néptánc. A banda témája az, hogy egy mezőségi lakodalomban mi történik a zenészekkel. A Mezőség egy szegény vidék. Nem borvidék, hanem pálinkavidék, az emberek hülyére isszák magukat a lakodalomban, és agresszívek lesznek. Ezt úgy megjeleníteni, hogy közben szépen táncoljanak mezőségit, nem lehet. Ezek a mozdulatok nagyon eltorzulnak, de én ezt a részegségtémát nem kortárs balett vagy más technikai eszközökkel próbáltam megoldani, hanem bizonyos néptáncmotívumoknak és -elemeknek az eltorzításával.

– A banda esetében egyértelmű, hogy nagyon komoly táncgyűjtés van mögötte, de járulékos gyűjtőmunkára is szükség volt, hiszen hangsúlyos humorforrás az autentikus, pajzán csujogatók jelenléte. Ez a munka hogyan zajlott?
– A néphagyományban jelen van az egészséges erotika, de jellemző, hogy a polgáriasodott területeken ezek eltűntek, mert az átalakulás során a tradíció képmutatóvá vált. A népköltészetben természetes módon volt kimondható az erotika, de ez nem jelentett magamutogatást, hiszen a közösség zárt rendszerén belül igen szigorú szabályok szerint éltek, de fontos ünnepnek számítottak az életforduló eseményei: a születés, a házasság, a halál. Az euro-atlanti világnak szerintem ez az egyik nagy gondja, hogy a házasság és a család szentsége eltűnt. Egy már évtizedek óta elindult folyamat az, hogy a fiatalok nem kötelezik el magukat a párválasztásban, nem akarnak családot alapítani, nem gondolják, hogy az a jövő, hogy legyenek utódaik. A tradicionális, népi világban – ezt hangsúlyozza a kereszténység is – fontos és értékes volt az ilyen felelősségvállalás. A néphagyomány szigorú rendjében a legnagyobb ünnep volt, ha két fiatal összekötötte az életét. Ilyenkor a közösség nagyon akart ünnepelni, ahogy a népmesék is megőrizték: „mulattak három éjjel, három nap”. Egy világban, ahol a nemiség a hétköznapokban tabu volt, a lakodalom szertartásai felvilágosításként is szolgáltak: amíg a fiatalokat elkísérték a templomig, a lakodalmas menet tréfásan mindent elmondott a házaséletről. Gyakran olyan szövegek ezek, hogy az ember a legnagyobb költőket képzeli mögé. Az öcsém Könczei Csongor néprajzkutató, ő segített nekem ebben a munkában, felkutattunk különböző mezőségi vőfélyfüzeteket, amelynek a szövegeit felhasználtuk, összedolgoztuk a saját lakodalmas emlékeinkkel, ebből született meg az előadás forgatókönyve. Az előadás szakmaiságát emeli az is, hogy a Háromszék Táncegyüttes mellett, Erdélyben az egyik legjobb, népzenét játszó zenekar, a Heveder lép színpadra. A banda előtt volt a Száz évig című műsorunk, ami Fodor Netti Sanyi prímás emlékére született, abban is ők voltak a főszereplők, és mindkét előadásban a Heveder zenészei táncoltak is. Ehhez sok pluszmunka kellett. Azért hiszek ebben a néptáncnyelvezetben, mert az egy egész világot képez le, ami olyan, mint amikor a patak a követ nem tíz vagy húsz évig, hanem évszázadokon keresztül görgeti, és ott találhatunk olyan követ, ami tökéletesre van csiszolva. Nem minden kő egyforma – ehhez kell a szakértelem, a műveltség, a tehetség. Manapság nem beszélnek tehetségről, mindenki csak nagyon jó szakmailag, de itt jön be az, hogy igazából mit képviselünk. A múltnak vannak olyan értékei, amelyekből lehet építkezni.

Válasz