Művelődés
közművelődési folyóirat - Kolozsvár
http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=430

Vajda András: „Ak­kor is ma­gyar ci­gány va­gyok!”


Kí­sér­let egy ro­ma iden­ti­tá­sért fo­lyó har­cá­nak elem­zé­sé­re

1. Az aláb­bi­ak­ban egy egyén (et­ni­kai) iden­ti­tá­sá­nak iga­zo­lá­sa ér­de­ké­ben foly­ta­tott év­ti­ze­des har­cá­nak be­mu­ta­tá­sá­ra te­szek kí­sér­le­tet. (Az et­ni­kai iden­ti­tás meg­ha­tá­ro­zá­sát itt né­mi­leg meg­ke­rül­ve in­kább a Ken­de Pé­ter ál­tal tett meg­ál­la­pí­tás­ra tá­masz­ko­dunk, mely sze­rint min­den de­fi­ní­ció hasz­ta­lan pró­bál­ko­zás, amíg van egy olyan in­tu­i­tív tu­dá­sunk erről az össze­tar­to­zá­si tu­dat­ról, amely – épp­úgy mint bi­zo­nyos sze­mé­lyes kö­te­lé­kek – ki­tart té­ren és időn át. Ken­de 1994.98. Az etnicitás elem­zé­sé­nek prob­lé­má­já­hoz lásd még Barth 1996.3–26).

Az elem­zés az et­ni­kai iden­ti­tás, a sze­mé­lyes in­teg­ri­tás meg­csor­bu­lá­sa, a ki­sebb­sé­gi sors nar­ra­tív meg­je­le­ní­té­sé­nek né­hány pro­duk­tu­mán (Puczi Bé­la élet­tör­té­net­ének törzs­szö­ve­gét a ma­gyar­or­szá­gi Ro­ma Saj­tó­köz­pont ál­tal ké­szí­tett mint­egy tíz órá­nyi in­ter­jú ké­pe­zi, me­lyet még to­váb­bi al­kal­mak­kor ké­szí­tett tíz órá­nyi in­ter­jú­szö­veg egé­szít ki) és azok me­cha­niz­mu­sá­nak vizs­gá­la­tán ke­resz­tül pró­bál­ja meg­ra­gad­ni Puczi Bé­la sors­tra­gé­di­á­ját. (A sors­tra­gé­dia a fe­no­me­no­ló­gi­á­ban hasz­nált fo­ga­lom. Olyan sors­csa­pás, amely nem­csak utol­éri az egyént, ha­nem vélt ön­azo­nos­sá­gá­ban sújt­ja. Lásd Ten­ge­lyi 1998.199). Az elem­zés hát­te­ré­ben olyan ál­ta­lá­nos és konk­rét kér­dé­sek hú­zód­nak meg, mint: me­lyek az etnikus/csoport ho­va­tar­to­zás alap­je­gyei? Il­let­ve: mitől lesz va­la­ki ma­gyar? Il­let­ve: med­dig le­het ma­gyar egy ro­ma?

Dol­go­za­tom­ban nem kí­vá­nok rész­le­te­sen ki­tér­ni a nar­ra­tív vi­sel­ke­dés és az ebből nyert ada­tok ér­tel­me­zé­sé­nek el­mé­le­ti kér­dé­se­i­re (l. Bí­ró 1994.55–72.), az egyén ál­tal meg­fo­gal­ma­zot­tak hi­te­les­sé­gé­nek prob­le­ma­ti­ká­já­ra (Bloch 2004.54–59., Gyáni 2000), szá­mom­ra ugyan­is nem az a fon­tos hogy mi van, ha­nem sok­kal in­kább, hogy az egyén erről mit gon­dol (vö. Ken­de 1994: 176). Ke­szeg Vil­mos meg­ha­tá­ro­zá­sa sze­rint „egy kor tör­té­ne­tei, narratívumai ha­son­ló te­ma­ti­kai és struk­tu­rá­lis-mor­fo­ló­gi­ai pa­ra­mé­te­rek kö­zé il­lesz­ked­nek be, és fel­hasz­ná­lá­suk, meg­íté­lé­sük is, mint identitásszervező el­já­rás ha­son­ló. Ez egy alap­ve­tő em­be­ri vi­sel­ke­dé­si stra­té­gi­á­val, a nar­ra­tív vi­sel­ke­dés­sel ma­gya­ráz­ha­tó” (Ke­szeg 2002.257).

Az elem­zés szá­má­ra ki­vá­lasz­tott elsődleges te­re­pet – a nép­raj­zi elem­zé­sek­ben né­mi­leg szo­kat­lan mó­don – egy könyv ké­pe­zi: Puczi Bé­la: Ma­ros­vá­sár­hely, 1990: há­rom na­pig ma­gyar, egy ro­ma a ba­ri­kád ma­gyar ol­da­lán (Ro­ma Saj­tó­köz­pont. Bp. 2000). A te­rep, va­la­mint a terepről al­ko­tott tu­dás, te­hát az ol­va­sás ak­tu­sán ke­resz­tül objektiválódik, és mint ilyen ma­ga az ér­tel­me­zés is in­kább a szö­veg (egy le­het­sé­ges) ol­va­sa­ta­ként fog­ha­tó fel, szá­mol­va az ol­va­sás­sal já­ró in­terp­re­tá­ci­ós ma­ga­tar­tás min­den hátrányával-elő­nyével.

2. Puczi Bé­la 1948-ban szü­le­tett Sáromberkén, gróf Te­le­ki Sá­mu­el ura­dal­mán, a csa­lád első gyer­me­ke­ként. Nagy­ap­ja a grófnő ko­csi­sa volt, a csa­lád töb­bi tag­ja pe­dig az ura­da­lom föld­je­in dol­go­zott. Any­ja pa­raszt­asszony volt: „on­nan­tól kezd­ve, hogy meg tud­ta fog­ni a ka­pa­nye­let, mezőmunkásként dol­go­zott az ura­da­lom­ban”. A gró­fi bír­tok ál­la­mo­sí­tá­sa után pe­dig Ma­ros­vá­sár­hely­re járt be dol­goz­ni. Ap­ját alig is­mer­te: „kőműves volt, min­dig a mun­ká­val fog­lal­ko­zott. Mi­re ki­csit felnőttem meg­halt. Ket­ten vol­tunk test­vé­rek, mi­u­tán a szü­le­im el­vál­tak, apám Szászrégenbe köl­tö­zött, s szü­le­tett még hét gyer­me­ke.”

Puczi Bé­lát any­ja egye­dül ne­vel­te fel: „Ne­he­zen, ke­ser­ve­sen ne­velt: reg­gel öt­kor kelt, es­te ha­za­jött, főzött, mo­sott, ta­ka­rí­tott, en­gem ta­ní­tott. De na­gyon bol­dog volt, a ta­nu­lá­som ad­ta ne­ki a leg­na­gyobb örö­met”.

Ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ba Sáromberkén járt, ahol a töb­bi ci­gány gyer­mek­kel együtt ma­gyar nyel­ven ta­nult. Az ele­mi is­ko­la el­vég­zé­se után az egy­ko­ri Te­le­ki kas­tély­ban lé­te­sült gaz­da­sá­gi szak­kö­zép­is­ko­lá­ban foly­tat­ta ta­nul­má­nya­it. Ta­nu­lá­sát any­ja mel­lett nagy­ap­ja fel­ügyel­te, irá­nyí­tot­ta: „el­men­tem ját­sza­ni egy órát, kettőt, az­tán ér­tem kül­dött, men­jek ta­nul­ni [...] Az egész csa­lá­dom büsz­ke volt, hogy ta­nu­lok. Én, meg egy má­sik gye­rek let­tünk az első ci­gány szak­mun­kás­ok a fa­lu­ban.”

Ta­nul­má­nyai be­fe­jez­té­vel Sáromberkén dol­go­zott a he­lyi mezőgazdasági gép­park al­kal­ma­zott­ja­ként, de az ala­csony bé­re­zés mi­att a kö­ze­li Maros­szent­györgy­re köl­tö­zött, ahol sofőrként különböző üze­mek­ben dol­go­zott. Itt is­mer­ke­dett meg fe­le­sé­gé­vel, Ba­ra­bás Má­­ri­á­val, „egy sze­gény ci­gány­lánnyal”. Csa­lá­dot ala­pí­tott, gyer­me­ke­ket ne­velt. Há­zas­sá­gá­ból négy gye­re­ke szü­le­tett: Kar­csi, Le­ven­te, Mó­ni­ka és Bé­la. A gye­rek­ál­dás mel­lett más sze­ren­cse is ér­te ek­kor a csa­lá­dot: a vál­la­lat, ahol Puczi Bé­la dol­go­zott, a né­pes csa­lád szá­má­ra egy há­rom szo­bás pa­nel­la­kást utalt ki. Árát lí­bi­ai ven­dég­mun­kás­ként ke­res­te ki. Erről így vall: „Lí­bi­á­ban ke­res­tem meg az árát. Egy­szer jött egy olaj­sejk az in­té­zet­be, fel kell tár­ni egy olajmezőt, kell ne­ki a vál­la­lat­tól ennyi és ennyi em­ber gé­pes­tül. Öt évet dol­goz­tam kint nyolc­vankettőtől, hat hó­na­pot kint vol­tunk, hat hó­na­pot oda­ha­za. Ko­csin men­tünk ki egész Lí­bi­á­ig, vagy há­rom­száz au­tó. Mi­re ki­ér­tünk tel­je­sen tönk­re­men­tek.

Még bort is csi­nál­tunk ma­gunk­nak: ki­csa­var­tuk a szőlőt a ke­zünk­kel, be egy hat­van­li­te­res hor­dó­ba, be­ás­tuk a ho­mok­ba, há­rom nap múl­va már it­tuk is. Olyan szőlőt nem lát­tam se­hol, öt ki­lós volt egy fürt. És ott a ho­mok­ban ter­mett meg, az oá­zis­ban. Az em­ber mi­kor meg­lá­tott egy oá­zist, az olyan volt, hogy van egy nagy fü­zet, s ütsz be­le egy pon­tot egy ce­ru­za he­gyé­vel. Annyi volt az egész.

Akik vol­tunk ott kint, mind be­te­gek va­gyunk.”

A nyu­ga­lom és a bé­ke évei vol­tak ezek Puczi Bé­la szá­má­ra. A na­pi mun­ka mel­lett ott­hon bar­ká­csolt an­ten­ná­val néz­te (kol­le­gá­i­val együtt) a ma­gyar té­vé­csa­tor­nák ál­tal su­gár­zott mű­so­ro­kat, elsősorban lab­da­rú­gást, de „mi­kor a ma­gyar té­vé­ben kez­dett több szó len­ni Erdélyről,” ak­kor már a po­li­ti­kai mű­so­ro­kat is. A ma­ros­vá­sár­he­lyi rá­dió ma­gyar nyel­vű adá­sa­i­nak be­szün­te­té­se után pe­dig a Sza­bad Eu­ró­pát hall­gat­ták.

1989 de­cem­be­ré­ben csa­lád­já­val Bu­ka­rest­ben tar­tóz­ko­dott. ő is kint volt az ut­cán, a tö­meg­gel együtt tün­te­tett, örült a vál­to­zá­sok­nak: „Nyolc­van­ki­lenc de­cem­be­ré­ben Bu­ka­rest­ben ért min­ket a for­ra­da­lom. A for­ra­da­lom oka sze­rin­tem az ir­tó nagy sze­gény­ség volt, és csak azért nem tört ki ha­ma­rabb, mert min­den­ki félt: Jött a Tőkés-ügy, min­den­ki mel­lé­állt, már a párt­tit­kár­ok, a szeku, meg a rendőrség ki­vé­te­lé­vel. Ma­gyar, ro­mán, ci­gány, min­den­ki. És er­re akar­ta Ceaušescu ma­gá­hoz von­ni a né­pet. Úgy ren­del­ke­zett, hogy min­den nő, aki két gye­rek­nél töb­bet szül, kap­jon két­ezer lejt a gye­re­kek után. Bu­ka­rest­ben ezért tört ki az egész bal­hé. Össze­gyűl­tek a par­la­ment elé a nők, a fér­fi­ak és ki­a­bál­ták: ezt a pénzt add oda anyád­nak. Annyi­ra hitt sa­ját ma­gá­ban, hogy azt hit­te ez a kis nép meg­elég­szik az­zal, ha kap a gye­rek után két­ezer lejt.

Hu­szon­ket­te­di­kén es­te ke­rül­tünk az ut­cá­ra, hal­lot­tuk a pus­ka­ro­po­gást, az em­be­rek jaj­ga­tá­sát, és sok he­lyen az öröm­ki­ál­tá­so­kat. [...] Ott se­géd­kez­tem éj­jel egy au­tón: egy ka­mi­on ka­rá­csony­fát hoz­tak Bras­só­ból a nincs­te­len em­be­rek­nek, se­gí­tet­tem szét­osz­ta­ni a fát.” Min­den­ki jobb sor­sot várt! Ám Puczi Bé­la szám­ár az 1989-es ese­mé­nyek nem a jobb éle­tet hoz­ták ma­guk­kal. A 1990-es ma­ros­vá­sár­he­lyi már­ci­u­si ese­mé­nyek ál­do­za­to­kat kö­ve­tel­tek. Egyik kö­zü­lük Puczi Bé­la volt.

A csa­lád 1990 már­ci­us ele­jén köl­tö­zött ha­za Ma­ros­szentgyörgyre, 15-én Puczi Bé­la is ott volt a szé­kely vér­ta­nuk szob­rá­nál szer­ve­zett meg­em­lé­ke­zé­sen, va­la­mint az ezt követő ut­cai meg­moz­du­lá­so­kon. Ele­in­te csak mint kí­vül­ál­ló szem­lél­te az ese­mé­nye­ket, de már­ci­us 19. éj­sza­ka, ami­kor az ese­mé­nyek vég­képp el­sza­ba­dul­tak, ő is ki­ment az ut­cá­ra: „ak­kor éj­jel már sen­ki sem aludt. őrségben volt ci­gány és ma­gyar.”

Az ese­mé­nyek he­vé­ben nem le­he­tett a jó­zan ész­re tá­masz­kod­ni, a tet­te­i­nek kö­vet­kez­mé­nye­i­vel sen­ki nem szá­molt. Puczi Bé­la is csak 1990. már­ci­us 28-án döb­bent er­re rá, mi­kor haj­nal­ban a rendőrség csen­ge­tett la­ká­sa aj­ta­ján. Szök­ni pró­bált, de az ab­lak­nál is rendőr állt: „tíz perc múl­va már az au­tó­ban ül­tem [...] Be­vit­tek a rendőrségre, ha­tunk kö­zül en­gem utol­já­ra.”

A ru­tin­ki­hall­ga­tás – ami­vel fe­le­sé­gét a rendőrség meg­nyug­tat­ta – hét na­pig tar­tott: „Min­dent be­ve­tet­tek. Volt olyan éj­sza­ka, hogy nem en­ged­tek alud­ni, egész éj­jel or­dí­toz­tak ne­künk, hogy gyil­ko­sok. Hét na­pig nem volt más csak ve­rés meg val­la­tás.” A he­te­dik na­pon Puczi Bé­lát és tár­sa­it át­he­lyez­ték a ma­ros­vá­sár­he­lyi bör­tön­be, ahol nyolc hó­na­pot töl­tött. A bör­tön­ben em­ber­sé­ge­sebb kö­rül­mé­nyek fo­gad­ták: he­ten­te ír­ha­tott le­ve­let, szom­ba­ton­ként cso­ma­got ka­pott, és fe­le­sé­gé­vel is be­szél­he­tett. A rendőrök sem ver­ték töb­bet, bár a ki­hall­ga­tá­sok­ra to­vább­ra is na­pi rend­sze­res­ség­gel sor ke­rült.

A tár­gya­lás­ra Nagy­bá­nyán ke­rült sor. Puczi Bé­la és tár­sai szá­má­ra az RMDSZ biz­to­sí­tott ügy­vé­de­ket, de a költ­sé­ge­ket a csa­lád­nak kel­lett áll­nia. Fe­le­sé­ge el­ad­ta a té­vét, ebből fi­zet­te a per­költ­sé­get.

Az első tár­gya­lást követően sza­bad­lá­bon vé­de­kez­he­tett. A sza­ba­du­lás örö­me azon­ban nem tar­tott so­ká­ig: a kö­zel egy éves sza­bad­ság­vesz­tés után nem ta­lál­ta he­lyét a tár­sa­da­lom­ban: „Meg­pró­bál­tam a ré­gi kol­le­gák­kal né­ha-né­ha egy sört meg­in­ni, ahogy volt azelőtt is. De nem sok idő után fel­ad­tam. Az ut­cán utá­nam ki­a­bál­tak a he­lyi ro­má­nok, hogy gyil­kos, és én már nem bír­tam, in­kább be­zár­kóz­tam. Le vol­tunk sze­gé­nyed­ve: míg a bör­tön­ben vol­tam, a fe­le­sé­gem el­adott té­vét, mag­nót, min­dent, hogy ki tud­ja fi­zet­ni az ügy­vé­det, meg a szom­ba­ti cso­ma­go­kat. Az RMDSZ-ben kap­tunk fe­jen­ként 3000 lejt. Mun­kát nem ta­lál­tunk: akár­ho­vá men­tünk, az üzem­igaz­ga­tók mind le vol­tak cse­rél­ve [...] csak ránk néz­tek, meg­néz­ték a mun­ka­köny­vün­ket, és már­is nem volt hely. Vé­gül el­men­tem nap­szám­ba egy sír­kö­ves­hez.

1991. január–május kö­zött ha­von­ta ke­rült sor tár­gya­lás­ra. Az utol­són, má­jus 28-án ki­mond­ták az íté­le­tet: egy év hat hó­nap letöltendő bün­te­tést és 600000 lej bír­sá­got rót­tak ki rá a ro­mán ál­lam va­gyo­ná­nak meg­ron­gá­lá­sá­ért. Ek­kor ha­tá­roz­ta el, hogy Ma­­gya­ror­szá­gon kér po­li­ti­kai me­ne­dék­jo­got. Egy tás­ká­val, egy új­ság­cik­kel, és a marosszentgyörgyi re­for­má­tus lel­kész ál­lam­tit­kár­hoz cím­zett aján­ló le­ve­lé­vel a ke­zé­ben ült fel az első Ma­gya­ror­szág­ra in­du­ló au­tó­busz­ra. Csu­pán annyit tu­dott, hogy az er­dé­lyi­ek­kel a Moszk­va té­ren, vagy a Nyu­ga­ti pá­lya­ud­va­ron ta­lál­koz­hat leg­könnyeb­ben.

Ma­gya­ror­szág­ra ér­ve rendőrök iga­zol­tat­ták, ők kí­sér­ték be a me­ne­kült­ügyi hi­va­tal­ba. Mi­u­tán jegy­ző­könyvbe vet­ték val­lo­má­sát, iga­zol­ványt ál­lí­tot­tak ki szá­má­ra és ka­pott egy vo­nat­je­gyet Bics­ké­re, a me­ne­kült­tá­bor­ba: „A tá­bor­ban kap­tam egy szaty­rot, ben­ne sajt, pás­té­tom, ke­nyér. Pa­nel­ba­rakk, a fo­lyo­són zu­hany­zó­val, vé­cé­vel”. Bics­kén és Csapliban al­kal­mi mun­kát vál­lalt, ezt követően a ke­len­föl­di vas­út­ál­lo­má­son dol­go­zott. 1992. ja­nu­ár ele­jén is­mét be­hív­ták a me­ne­kült­ügyi hi­va­tal­ba és kö­zöl­ték ve­le, hogy mi­vel nem tud­ja ké­rel­mét kellőképpen in­do­kol­ni, el­uta­sí­tot­ták, 15 na­pon be­lül el kell hagy­nia Ma­gya­ror­szá­got. Ha­za­tért Ro­má­ni­á­ba, össze­gyűj­tött min­den ira­tot, új­ság­cik­ket, az RMDSZ-től ka­pott egy újabb iga­zo­lást, és is­mét vissza­tért Ma­gya­ror­szág­ra. Az el­já­rás újra­kez­dődött: vissza­he­lyez­ték a bics­kei tá­bor­ba, és vissza­vet­ték a vas­út­hoz is dol­goz­ni. Má­jus ele­jén meg­kap­ta a me­ne­kült­stá­tuszt, de mi­vel több al­ka­lom­mal is össze­kü­lön­bö­zött a tá­bor né­hány al­kal­ma­zott­já­val, el kel­lett hagy­nia a me­ne­kült­tá­bort. Pest­re uta­zott, ott vál­tott al­bér­le­tet: „Min­den reg­gel a Moszk­va té­ren vol­tam. Mi­kor ta­lál­tam mun­kát, mi­kor nem.”

El­ke­se­re­dett­sé­gé­ben 1993. ja­nu­ár vé­gén út­le­ve­let vál­tott és Fran­ci­a­or­szág­ba emig­rált, ott pró­bált me­ne­kült­stá­tust sze­rez­ni, de ki­uta­sí­tot­ták. En­nek el­le­né­re Pá­rizs­ban ma­radt. A met­ró­ban és az ál­lo­má­so­kon aludt, nap­pal „saliont” tolt, új­sá­got áru­sí­tott. Nyo­mor­gott. Az il­le­ga­li­tás ha­tá­rát sú­ro­ló éle­tet élt. Egy ide­ig a pá­ri­zsi ma­gyar re­for­má­tus gyü­le­ke­zet­nél húz­ta meg ma­gát, majd is­mét az ut­cá­ra ke­rült. Pá­rizs­ban ut­cai lá­zon­gá­sok­ra ke­rült sor, az ut­cák meg­tel­tek rendőrökkel. Egy ellenőrzés al­kal­má­val le­tar­tóz­tat­ták, és ki­uta­sí­tot­ták az or­szág­ból. Vissza­tért Ma­gya­ror­szág­ra, ahol már a rep­té­ren vár­ta a rend­őrség. Kö­zöl­ték ve­le, hogy 30 na­pon be­lül el kell hagy­nia or­szá­got.

Mi­vel hely­ze­te nem tisz­tá­zó­dott, Puczi Bé­la to­vább­ra is buj­kál­ni kény­sze­rült a hi­va­ta­los szer­vek elől. A sok­éves há­nyad­ta­tás so­rán a rejtőzködést oly­annyi­ra tö­kély­re vit­te, hogy egy vá­rat­lan rendőrségi iga­zol­ta­tás al­kal­má­val le kel­lett buk­nia ah­hoz, hogy meg­tud­ja: már egy éve meg­kap­ta a me­ne­dék­jo­got. Ezt követően, az 1990-es évek vé­gén ké­szí­tet­te el a Ro­ma Saj­tó­köz­pont azt az in­ter­jú­so­ro­za­tot, mely­re elem­zé­sünk épül. (Az in­ter­jú­kat Moh­ácsi Vik­tó­ria és Sztojka Ka­ta­lin köz­re­mű­kö­dé­sé­vel Bernáth Gá­bor ké­szí­tet­te.) Azon­ban sem ez, sem hely­ze­té­nek tisz­tá­zó­dá­sa nem hoz vi­gaszt szá­má­ra, az el­sza­lasz­tott ti­zen­öt évet sen­ki nem tud­ja vissza­fi­zet­ni: „Öt tár­sam­ból kettő ha­lott. Ezt a tíz évet nem tud­ja ne­kem ki­fi­zet­ni sen­ki. Vagy a csa­lá­do­mat el­fe­lej­tet­ni. Azért be­szé­lek ró­luk ke­ve­set, mert sza­va­kat nem ta­lá­lok rá. Nin­csen olyan szép szó, ami en­gem meg tud­na nyug­tat­ni, hogy ezt a tíz évet el­vesz­tet­tem. [...] Nem tu­dok csi­nál­ni sem­mit. Annyi­ra le­ala­cso­nyod­tam, hogy nem me­rem azt mon­da­ni, hogy élek.”

Hi­á­ba me­sél­te fá­sult­sá­gig tör­té­ne­tét, nem ta­lált meg­hall­ga­tás­ra, nem bír­ta az anya­or­szá­gi ma­gyar­sá­got szo­li­da­ri­tás­ra – leg­alább­is azo­kat a hi­va­tal­no­ko­kat, mun­ka­adó­kat, köz­em­be­re­ket, akik­kel kap­cso­lat­ba ke­rült. „Más­fél év­ti­ze­des küz­de­lem­mel és ma­gánnyal, egy Ma­gya­ror­szág­gal és sa­ját ma­gyar­sá­gá­val kap­cso­lat­ban szőtt mí­tosszal a há­ta mö­gött ma Bu­da­pes­ten él, mun­ka, haj­lék és pénz nél­kül” – ír­ja az élet­tör­té­net előszavában a kö­tet szerkesztője (Bernáth 2000.9).

3. Puczi Bé­la sors­tra­gé­di­á­já­nak oka­it a követ­ke­zőkben lát­juk: akár­csak szá­mos er­dé­lyi sors­tár­sa ci­gány, ma­gyar ci­gány és ro­mán egy­szer­re. Bár ő ma­gát in­kább ma­gyar­nak sze­ret­né lát­ni. Élet­tör­té­ne­te, élet­tör­té­net­ének el­mon­dá­sa mö­gött ki­ta­pint­ha­tó – rész­ben irá­nyí­tott, rész­ben ösz­tö­nös – in­ten­ci­ók csak eb­ben a kon­tex­tus­ban értelmezhetőek. Az élet­tör­té­net-ku­ta­tás­ban töb­ben is hang­sú­lyoz­zák, hogy az élet­tör­té­net-mon­dás­nak tét­je van, az egyén jól meg­ha­tá­ro­zott cél­lal mond­ja el éle­tét (vö. Ke­szeg 2002. 105–124). Ugyan­ak­kor az is nyil­ván­va­ló, hogy a bio­grá­fi­át szám­ta­lan­szor át­itat­ja a po­li­ti­kum (pl. Hoppál–Küllős–Krupa 1974). Puczi Bé­la élet­tör­té­ne­te szin­tén nem men­tes a po­li­ti­kum­tól. Élet­tör­té­ne­te egy olyan ke­ret­ben tör­té­nik előadásra (az 1990. már­ci­u­si ese­mé­nyek) mely a ro­má­ni­ai ki­sebb­ség­po­li­ti­ka ku­dar­cá­ról ta­nús­ko­dik. Az élet­tör­té­net ma­ga pe­dig a ma­gyar­or­szá­gi ro­mák in­teg­rá­lá­sá­nak ku­dar­cá­ról, a ro­mák jo­ga­i­nak fo­lya­ma­tos megsértéséről szá­mol be. Ugyan­ak­kor azt is meg kell je­gyez­ni, hogy ez rész­ben az interjúkészítő mun­ká­já­nak ered­mé­nye­ként fog­ha­tó fel. Hi­szen mind a rend­szer­el­mé­let, mind a narratológiai ku­ta­tás egyet­ért ab­ban, hogy az in­ter­jú ese­té­ben a gyűjtő má­so­dik szerzőként fog­ha­tó fel (vö. Réthey Prikkel 1991), s ez az irá­nyí­tott in­ter­jú ese­té­ben még hang­sú­lyo­sab­ban igaz.

Puczi Bé­la ma­gyar­ság­ké­pét a ma­gyar anya­nyelv, va­la­mint a ma­gyar kör­nye­zet mel­lett leg­in­kább nagy­ap­ja tör­té­ne­tei ala­kí­tot­ták. ő ül­tet­te el ben­ne a ma­gyar­ság­tu­dat első csí­rá­it: „Nagy­apám Te­le­ki Sá­mu­el­né nagy­sá­gos asszony­nak volt a kísérőlovasa, töb­bet tu­dott a ma­gyar­ság­ról, mint akár­me­lyik ma­gyar. Köz­te és a ma­gya­rok kö­zött so­ha nem volt kü­lönb­ség. Úgy lett dísz­lo­vas, hogy nem volt ci­gány tí­pu­sú em­ber, va­la­me­lyest ki­vált a töb­bi ci­gány kö­zül. Vol­tak ci­gá­nyok akik még nem akar­tak be­il­lesz­ked­ni a ci­vi­li­zált élet­be, de nagy­apá­mat na­gyon sze­ret­ték a ma­gya­rok. Fe­hér­kés volt, nem volt fe­ke­te egy­ál­ta­lán, és a gró­fok tud­ták, hogy ki­ben van egy kis ci­vi­li­zált ér­zék. Na­gyon vitéziesen tu­dott vi­sel­ked­ni a nagy­apám, ma­gyar stí­lus­ban, fe­jet föl, mel­let ki­húz­ni. Nagy, ki­pö­dört bajussza volt. Meg­van­nak a ké­pek ott­hon, min­dig mu­tat­ta: nézd meg fi­am, mi­lyen vol­tam én, vi­téz­kö­té­ses ru­ha, be­kecs meg ma­gas sap­ka, mint a ma­gyar hu­szá­rok­nak. Kí­sér­te a grófnőt, mi­kor az más fa­lu­ba ment lá­to­ga­tó­ba, vagy ha Pest­re jött, itt ült ve­le egy hó­na­pot, kettőt. So­kat me­sélt az Andrássy út­ról, meg a ci­ta­del­lá­ról. Mi­kor me­sélt, az olyan volt, mint­ha én is ott let­tem vol­na.

Nagy­apám­tól ta­nul­tam a leg­töb­bet, a ma­gyar ne­mes­sé­get, tőle hal­lot­tam először az igaz ma­gyar em­be­rek ne­vét.”

Ezt csak erősítette az a tény, hogy a környező fal­vak­ban (Erdőszentgyel, Sár­pa­tak, Gernyeszeg) la­kó roma nyel­vet beszélő, de ro­má­nul is tu­dó ci­gá­nyok is ma­gyar­nak tar­tot­ták a sáromberki ci­gány­sá­got, ugyan­úgy bozgorozták, mint a ma­gya­ro­kat: „a fa­lu­ban min­den ci­gány ma­gya­rul be­szélt, a ro­má­nok, meg a ro­mán ci­gá­nyok is ma­gyar ci­gány­nak hív­tak min­ket, meg úgy, hogy ha­zát­lan: bozgor. Hi­á­ba vol­tam én ci­gány, ne­kem is azt mond­ták: bozgor”. Ezek­ben a hely­ze­tek­ben leg­fel­jebb az vi­gasz­tal­hat­ta, hogy a ma­gya­rok egy ré­sze be­fo­gad­ta, ma­gyar­ként, sors­társ­ként tar­tot­ta szá­mon: [vol­tak ma­gya­rok] akik azt mond­ták: ti ma­gya­rok vagy­tok, itt min­den­ki ma­gyar”. Il­let­ve más he­lyen: „Ná­lunk ma­gyar és ci­gány kö­zött nem volt vá­lasz­fal. Több ci­gány esküvőjén ma­gyar volt a ta­nú, olyan is volt, hogy ci­gány gyer­me­ket ma­gyar ke­resz­telt, ha ar­ra nem is volt pél­da, hogy ci­gány ke­resz­telt vol­na ma­gyar­nak.” Azon­ban olya­nok is akad­tak, akik meg­ta­gad­ták tőle ezt a kö­zös­ség­vál­la­lást, „akik ci­gá­nyoz­tak [...], a ma­gyar­nál ez volt az első ijeszt­ge­tés a gyer­me­kek­nek, jön a ci­gány, zsák­ba rak s el­visz”.

1990-ben be­kö­vet­ke­zett az a sors­for­du­ló Puczi Bé­la éle­té­ben, mely­re min­dig is vá­gyott. A sok évi fruszt­rált­ság után vég­re al­kal­ma volt ma­gyar­sá­gá­nak nyil­vá­nos fel­vál­la­lá­sá­ra, le­gi­ti­má­lá­sá­ra: már­ci­us 16–19. kö­zött, há­rom na­pig ma­gyar le­he­tett. Ün­ne­pelt hős, a vá­sár­he­lyi ma­gya­rok egyik hőse. A ma­gyar–cigány kö­ze­le­dés­nek ak­kor iro­dal­mi pél­dái is előfordultak. Ek­kor szü­le­tett az ak­kor szál­ló­igé­vé vált kur­jan­tás: „ne fél­je­tek ma­gya­rok, itt van­nak a ci­gá­nyok” (Lá­tó 1990.12. sz.)

De ez az ál­la­pot nem tar­tott so­ká­ig, és vég­képp nem volt sérelmektől men­tes. A ro­mán ál­lam bűn­ba­ko­kat ke­re­sett, s mi­köz­ben a ma­gyar iden­ti­tás nyil­vá­nos fel­vál­la­lá­sa kö­vet­kez­té­ben el­kö­ve­tett tet­tei mi­att vá­dol­ták, val­la­tói foly­to­no­san ar­ra kényszerítették, mond­ja már meg ci­gány­nak, vagy ma­gyar­nak ér­zi ma­gát. Végző el­ke­se­re­dé­sé­ben hagy­ták el a cím­ben szereplő sza­vak a szá­ját: ha meg­ba­szod a kur­va anyá­dat, ak­kor is ma­gyar ci­gány va­gyok.

A tár­gya­lá­sok alatt szin­tén ma­gyar­nak érez­het­te ma­gát. A bör­tön és a tör­vény­szék előtt össze­gyűlt em­be­rek a ma­ros­vá­sár­he­lyi ma­gya­ro­kat él­je­nez­ték: „Azon vet­tük ész­re ma­gun­kat, hogy va­la­kik ki­a­bál­nak: él­je­nek a ma­ros­vá­sár­he­lyi ma­gya­rok. [...] Az épü­le­tet kör­be­vet­te a vá­ros ma­gyar­sá­ga, meg a ma­ros­vá­sár­he­lyi­ek, akik hat busszal ér­kez­tek a tár­gya­lás­ra. Él­je­nez­tek min­ket, él­je­nek a ma­ros­vá­sár­he­lyi ma­gya­rok, sza­bad­sá­got a ma­gya­rok­nak.” Sza­ba­du­lá­sát követően Marosszentgyörgyön hősként ün­ne­pel­te a ma­gyar kö­zös­ség. Bár a kö­zöm­bös­ség je­lei már ek­kor mu­tat­koz­tak, ugyan­is Nagy­bá­nyá­ról ha­za­tér­ve a vo­nat­nál sen­ki nem várt rá: „haj­nal­ban ér­tünk Ma­ros­vá­sár­hely­re. Sen­ki nem várt, hogy ha­za­vi­gyen, pe­dig jö­het­tek vol­na a ro­má­nok, és agyon­ver­het­tek vol­na az ut­cán. [...] Gyö­tört a sí­rás”.

Puczi Bé­la, mi­vel itt­hon nem re­mél­he­tett me­ne­kü­lést (az utol­só tár­gya­lá­son egy év hat hó­nap letöltendő bün­te­tést és 600000 lej bír­sá­got rót­tak ki rá, amit kép­te­len lett vol­na ki­fi­zet­ni), azok­hoz for­dult, akik­kel kö­zös­sé­get vál­lalt. Ma­gya­ror­szág­ra ment me­ne­dé­ket kér­ni. Aján­ló le­ve­le el­le­né­re sem fo­gad­ták tárt ka­rok­kal. A ma­gyar­or­szá­gi me­ne­kült­ügyi iro­da al­kal­ma­zott­ja sze­mé­ben nem­csak hogy hősnek, de ma­gyar­nak sem szá­mí­tott: „És ak­kor kér­di: ma­gyar va­gyok, vagy más nem­ze­ti­sé­gű. Mond­tam, per­sze, hogy ma­gyar va­gyok, megmu­tat­tam a sze­mé­lyi iga­zol­vá­nyo­mat, be­le volt ír­va: ma­gyar. Lát­ja asszo­nyom, ma­gya­rul ír­tam min­dent, ma­gya­rul be­szé­lek, per­sze, hogy ma­gyar va­gyok. Er­re ő: úgy tud­ja, hogy más nem­ze­ti­sé­gű va­gyok. Ki­pa­ran­csolt az iro­dá­ból, vár­jak kint, és még utá­nam szólt: ma­ga mi­ért jött ide, ma­gá­ból van itt is elég. Ez na­gyon szí­ven szúrt. Hogy én mint ci­gány mit ke­re­sek itt. [...] Én itt győződtem meg ró­la, Ma­gya­ror­szá­gon. Ami­kor azt mond­ták, ma­ga mi­nek jött ide, ma­ga ci­gány, ma­gá­ból van itt elég. De azért azt, ami ott­hon tör­tént, nem bán­tam meg.”

A meg­aláz­ta­tá­sok elől Pá­rizs­ba me­ne­kült, ahol ro­mán ci­gá­nyok vet­ték párt­fo­gás­ba. Pá­rizs­ban nem­csak a ha­tó­sá­gok sze­mé­ben volt ro­mán/ci­gány, ő ma­ga is ilyen­ként be­szél ma­gá­ról. Az el­kö­ve­tett tör­vény­te­len­sé­ge­ket pa­lás­tol­ja, a ci­gá­nyok össze­tar­tá­sát, szor­gal­mát hang­sú­lyoz­za.

Puczi Bé­la éle­té­nek e né­hány sors­for­du­ló­ja is jól pél­dáz­za, hogy az iden­ti­tás, az et­ni­kai iden­ti­tás sem ren­del­ke­zik szi­lárd és ál­lan­dó tar­ta­lom­mal. Sok­kal in­kább szituációfüggő. Min­dig at­tól függ, hogy kik­kel együtt, és főleg kik el­le­né­ben kell meg­ha­tá­roz­ni. „A nem­zet – ír­ja Komoróczi – szo­ci­o­ló­gi­ai ér­te­lem­ben, mak­ro-szo­ci­á­lis cso­port. Ön­meg­ha­tá­ro­zá­sa és eh­hez kötődő ön­tu­da­ta alap­já­ban vé­ve szituatív [...] a konk­rét meg­fo­gal­ma­zás min­dig vá­lasz kívülről föl­tett kér­dés­re (Komoróczi 1995.292).

Ez­zel a meg­ál­la­pí­tás­sal las­san az elem­zés ha­tá­ra­i­hoz ér­tünk. Mi­ként a szerző tör­té­ne­te, az ér­tel­me­zés is ko­mor han­gu­lat­ban zá­rul. Puczi Bé­la ugyan­is nem ér­te el cél­ját. A kri­ti­kus pil­la­nat­ban fel­vál­lalt ma­gyar iden­ti­tás nem nyert iga­zo­lást, az­az csak igen rö­vid időre en­ged­te meg a ma­gya­rok­kal va­ló sors­kö­zös­ség és egy­ség­tu­dat ki­nyil­vá­ní­tá­sát. A ma­gyar kö­zös­ség az ese­mé­nyek meg­fa­ku­lá­sá­val vissza­uta­sí­tot­ta a kö­zös­ség­vál­la­lást, a ro­mán ha­tal­mi szer­vek sze­mé­ben pe­dig in­kább mint stig­ma je­lent­ke­zett a fel­vál­lalt ma­gyar iden­ti­tás, mely egé­szen Fran­ci­a­or­szá­gig el­kí­sér­te.

A több­éves harc meddő erőfeszítés ma­radt: 1997 ka­rá­cso­nyán – a tör­té­net vé­gén –, a sze­re­tet ün­ne­pén Puczi Bé­lát nem­hogy a „sze­re­tett” er­dé­lyi ma­gya­rok, de csa­lád­ja sem ül­te kö­rül az ün­ne­pi asz­tal­nál. Egye­dül­lét­ében mond­ja ki a vég­kö­vet­kez­te­tést: ezt a tíz évet sen­ki nem tud­ja meg­fi­zet­ni, ezt a tíz évet sem­mi nem tud­ja fe­led­tet­ni. Még a meg­nyi­lat­ko­zás sem hoz eny­hü­lést szá­má­ra. Hi­szen már rég sen­kit sem ér­de­kel. Az élet­tör­té­net el­mon­dá­sa és ki­adá­sa, me­lyet egy­faj­ta má­gi­kus el­já­rás­ként fog­ha­tunk fel, és ami ar­ra irá­nyul, hogy vál­lalt ma­gyar iden­ti­tá­sa a ma­gyar et­ni­kum részéről vissza­iga­zo­lást nyer­jen, ép­pen a várt vissza­iga­zo­lás kés­le­ke­dé­se mi­att ér­tel­met­len.

A si­ker­te­len be­ol­va­dás és az ez­zel szo­ros kap­cso­lat­ban ál­ló ki­kö­zö­sí­tés el­mé­le­ti szin­ten a ki­re­kesz­tés re­to­ri­ká­já­val van össze­füg­gés­ben. „Az egyén iden­ti­tá­sa – ír­ja Komoróczi – több és több­fé­le tényezőhöz kötődik. Ezek egy ré­sze, eldől már szü­le­tés­kor, ilyen pél­dá­ul, a bőrszín és más ge­ne­ti­kus adott­sá­gok, vagy tes­ti je­gyek, a nem. Má­so­kat a szo­ci­a­li­zá­ció so­rán sa­já­tít el (nyelv, ha­gyo­má­nyok stb.). Megint má­so­kat ma­ga vá­laszt” (Komoróczi 1995.292). E té­nye­zők há­ló­já­ból Puczi Bé­la es­té­ben a ve­le szü­le­tett sa­já­tos­sá­gok (bőrszín) bír­nak do­mi­náns erővel: ma­gyar anya­nyel­ve el­le­né­re sem le­het ma­gyar, mert a ma­gyar nem­zet (sáromberki, marosszentgyörgyi, er­dé­lyi, ma­gyar­or­szá­gi ma­gya­rok) tes­ti adott­sá­gai kü­lön­bözőségét kirekesztő sa­já­tos­ság­ként ke­ze­li. Ma­gya­ror­szá­gon eh­hez még az ide­gen­nel, a be­ván­dor­ló­val szem­ben táp­lált el­len­ér­zé­sek is tár­sul­nak. A mig­rá­ci­ó­val együtt já­ró ide­gen ven­dég­mun­kás ugyan­is szá­mos el­len­ér­zést szül a be­ván­dor­lók­kal szem­ben. A belépő ide­gen szörny, mert nem kí­vá­na­tos sze­mély, osz­tá­lyoz­ha­tat­lan. Olyan kor­ban ér­ke­zett, ami­kor (a nem­zet­té vá­lás szem­pont­já­ból) már min­den ké­szen volt (Bodó 2001.277). Emel­lett ri­vá­lis tényező a munkaerőpiacon. Egy­szó­val a sok­fé­le­ség re­to­ri­ká­ja csak ad­dig mű­kö­dik, amíg az ide­gen nem ke­rül be a sa­ját élet­vi­lág­ba, amíg ér­de­kei nem üt­köz­nek a be­fo­ga­dó cso­port ér­de­ke­i­vel (Bodó 2001.280).

4. Tör­té­ne­te el­mon­dá­sá­val Puczi Bé­lát el­so­dor­ta az élet sze­münk elől. Mi­u­tán az in­ter­júk (és a kö­tet) el­ké­szül­tek, egy rö­vid ri­por­tot le­szá­mít­va, me­lyet az MTV 2001-ben ké­szí­tett, a nyil­vá­nos­ság­ban töb­bé nem ta­lál­ko­zunk Puczi Bé­lá­val. Még­is, ha va­la­ki a Nyu­ga­ti pá­lya­ud­var kör­nyé­kén egy öre­ges, meg­rok­kant, kék strand­pa­pucs­ban kéregető em­ber­rel ta­lál­ko­zik, le­het, hogy egy­ko­ri hősünkkel hoz­ta össze a sors. De ez már egy má­sik tör­té­net kez­de­te. Az ő tör­té­ne­te így egy­szer­re be­fe­je­zett és be­fe­jez­he­tet­len. Be­fe­je­zett, mert min­den to­váb­bi kí­sér­let ér­tel­met­len, Puczi Bé­la so­ha nem lesz ma­gyar, és be­fe­jez­he­tet­len, mert eb­be so­ha nem tud be­le­nyu­god­ni. En­nek oka nem a sze­mé­lyi kom­pe­ten­cia hi­á­nyos­sá­ga­i­ban keresendő, nem is az aktuál nem­zet­po­li­ti­ká­ban, ha­nem a min­den po­li­ti­kum­tól men­tes etnoarchizmusban, amely már nem akar to­váb­bi te­rü­le­te­ket meg­hó­dí­ta­ni, de nem akar más et­ni­ku­mok­kal együtt él­ni sem. Ez a faj­ta ma­ga­tar­tás nem kí­ván töb­bé po­li­ti­zál­ni, sze­rin­te min­den baj oko­zó­ja a má­sik, ha az meg­sem­mi­sül, ak­kor töb­bé nincs szük­ség a po­li­ti­ká­ra. Cél­ja ezért nem ezek asszi­mi­lá­lá­sa, ha­nem el­tá­vo­lí­tá­sa. Az ide­gen­nek eb­ben a hely­zet­ben két vá­lasz­tá­sa van: vagy el­megy, vagy meg­sem­mi­sül (vö. Ta­más 1998. 83–112).

Az értelmező az ol­va­sás be­fe­je­zé­sé­vel vissza­he­lye­zi a köny­vet oda, aho­va min­dig is tar­to­zott, a fik­ció vi­lá­gá­ba, ahol is­mert vagy is­me­ret­len em­be­rek tör­té­ne­tek­ben hoz­nak lét­re egy ér­tel­me­zett va­ló­sá­got az ér­tel­met­len he­lyett, számolva/nem szá­mol­va az­zal, hogy az írás­ba ön­tött tör­té­net min­dig ol­va­sás­ra, ér­tel­me­zés­re és ál­lás­fog­la­lás­ra kény­sze­rít.

Vaj­da And­rás


Iro­da­lom

Barth, Fredrik
1996 Ré­gi és új prob­lé­mák az etnicitás elem­zé­sé­ben. Ré­gió. 7. évf. 1. sz. 3–26.

Bí­ró Zol­tán:
1994 A tör­té­net­mon­dás mint az ant­ro­po­ló­gi­ai ku­ta­tás tár­gya. Ant­ro­po­ló­gi­ai Mű­hely 2. 55–72.

Bloch, Marc
2004 A tör­té­nész mes­ter­sé­ge. Osiris Ki­adó, Bp.

Bodó Bar­na
2001 Modernitás, iden­ti­tás, asszi­mi­lá­ció. In Andó György–Eperjessy Ernő–Grin Igor–Krupa And­rás (szerk.) A nem­ze­ti­sé­gi kul­tú­rák az ez­red­for­du­lón. Esé­lyek, lehetőségek, ki­hí­vá­sok. Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság, Békéscsaba–Bp. 277–284.

Gyáni Gá­bor
2000 Em­lé­ke­zés, em­lé­ke­zet és a tör­té­ne­lem el­be­szé­lé­se. Nap­vi­lág Ki­adó, Bu­da­pest.

Hoppál Mihály–Küllős Imola–Manga Já­nos (szerk.)
1974 „Em­lé­kül ha­gyom az uno­kák­nak, déd­uno­kák­nak, lás­sák, ho­gyan éltünk…” Gon­do­lat Ki­adó, Bp.

Ken­de Pé­ter
1999 Az et­ni­kai tényező mint szo­ci­o­ló­gi­ai prob­lé­ma. In U.ő. Mi­ért nincs rend Kelet-Közép Eu­ró­pá­ban? Osiris–Századvég, Bp.

Ke­szeg Vil­mos
2002 A konf­lik­tus­el­há­rí­tó narratívája. A félre­ve­ze­tő narratívum. In Uő. Ho­mo narrans. Komp-Press, Ko­runk Ba­rá­ti Tár­sa­ság, Ko­lozs­vár, 105–124.

Komoróczy Gé­za
1995 Med­dig él egy nem­zet? In Uő: Be­zár­kó­zás a nem­ze­ti ha­gyo­mány­ba. Osiris Ki­adó. Bp. 279–312.

Réthey Prikkel Mik­lós:
1991 Az igaz­tör­té­net. Szö­veg, mű­faj mód­szer és va­­ló­ság ge­ne­ra­tív kap­cso­la­ta az élő el­be­szé­lés­ben. On­to­ló­gi­ai meg­kö­ze­lí­tés. Folk­lór és et­nog­rá­fia 58. KLTE, Deb­re­cen.

Ta­más Gás­pár Mik­lós
1998 Etnarchia és etnoanarchizmus, Vi­lá­gos­ság XXXIX 8-9. 83–112.

Ten­ge­lyi Lász­ló
1998. Élet­tör­té­net és sors­ese­mény. At­lan­tisz Könyv­ki­adó, Bp.

Válasz

Aknamunka
Marosvásárhely fekete márciusáról
http://mno.hu/migr_1834/aknamunka-170664
írja az mno.hu
2011. március 29.

Mikor Puczi Béla özvegye tavaly, a marosvásárhelyi fekete március huszadik évfordulóján átvette a Kisebbségekért Díjjal járó szerény állami támogatást, a pénzt el is vitték az uzsorások. Marosszentgyörgyi házát fel kellett újítania, de hitelt mástól nem kapott.

Ez a rövid történet jól érzékelteti, mennyire becsültük a rendszerváltozást követő két évtizedben azokat, akik akár életüket is kockáztatva ki mertek állni a diktatúra ellen az emberpróbáló helyzetekben. Puczi Béla cigány ember volt, azok egyike, akik 1990 márciusában a magyarok oldalán avatkoztak be a marosvásárhelyi zavargásokba. „Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok!” – emlékszünk még erre a jelszóra?

Letartóztatták, börtönbüntetésre s olyan súlyos pénzbírságra ítélték, amelyet egész életében sem tudott volna előteremteni. Egyetlen kiút volt: a szökés. Magyarországra, az anyaországba, a magyarokhoz, akik majd megvédik, tisztelik azért, amit odaát tett. A magyarokért. Megbecsülés helyett kitaszítás várta: nemhogy állampolgárságot, még menekültstátust sem kapott. Következett a hajléktalanság. Ma már megkaphatná, amire leginkább vágyott, a magyar állampolgárságot, de nem érhette meg az igazságtételt. 2009-ben, hatvanévesen elhunyt.

Keveset beszélünk a huszonegy évvel ezelőtt, március 19–20-án lezajlott marosvásárhelyi összecsapásokról. Ezt sem beszéltük ki magunkból. Pedig addig nem zárul le egy történet, amíg nem tisztázzuk. Errefelé tett lépés a XX. Század Intézet gondozásában, Schmidt Mária és Bernáth Gábor szerkesztésében most megjelent Egymásnak ítélve – Fekete március Marosvásárhelyen című kötet.

A kiadvány az események részletezése mellett a tavalyi kerek évfordulón elhangzott előadások szerkesztett változatát közli, Tőkés László, Kincses Előd, Schmidt Mária, Bajnai Gordon és Balog Zoltán gondolatait, valamint egy interjút Puczi Bélával Három napig magyar címmel.

Kilencven márciusa a keserves rádöbbenés pillanata volt. Az évtizedeken át szított magyarellenesség nem múlt el nyomtalanul, az álom, hogy magyar és román együtt vívta ki szabadságát, tehát ezentúl békében él, nem vált valóra. Máig nem tisztázott okokból, de szinte biztosan a titkosszolgálat, a Securitate és a hatalmát átmenteni próbáló kommunista elit aknamunkája révén magyarellenes pogrom kezdődött.

Magyar szeparatista törekvésekről, irredentizmusról beszéltek. Propaganda-hadjárat kezdődött az önálló magyar oktatás ellen, majd március 16–17-én tüntetések zajlottak, megrongálták szerte Marosvásárhelyen a magyar nyelvű táblákat, plakátokat. Tizenkilencedikén már nagyobb összetűzésekre is volt példa, huszadikán délután pedig megérkeztek a megyeszékhelyre a kapákkal, kaszákkal, fejszékkel felfegyverzett, lefizetett, leitatott Görgény-völgyi románok. Igaz, a város felé nyomuló felhergelt csapatok egy részét feltartóztatta a helyi lakosság Sáromberkén, Nagyernyén, Marosszentgyörgyön.

A főtéren gyülekező magyarok tízezrei először meghátrálásra kényszerültek, ám az utcai padok deszkáit felhasználva ellentámadásba lendültek, s közben befutottak erősítésül a cigányok, majd a falusi székelyek, akik szétkergették a csőcseléket. A hadsereg, bár jelen volt, csak másnap hajnalban vette át a terület ellenőrzését. Az összecsapásokban három magyar és két román halt meg, a sérültek száma meghaladta a háromszázat. Köztük volt néhai Sütő András író is, aki akkor veszítette el fél szeme világát.

Magyart és románt össze kellett ugrasztani, hiszen a zavargás kedvezett a pártállami elitnek, amelynek csöppet sem hiányzott, hogy a két nép együtt lépjen fel a bukott eszme képviselőivel szemben, s együtt követelje elszámoltatásukat. Az eseményeket követően harmincegy személy ellen folytattak vizsgálatot, közülük ketten románok, öten magyarok és huszonnégyen cigányok voltak.

Ma már Romániában is más szelek fújnak, a két fél mégsem ült le eddig tisztázni a történteket. Ám most csütörtökön Schmidt Mária, a könyvbemutatónak otthont adó Terror Háza igazgatója közölte: a budapesti Román Kulturális Intézet vezetője jövőre kerekasztal-beszélgetést kezdeményez a két fél részvételével.

Válasz

„Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!” – 25 éve történt
http://romasajtokozpont.hu/ne-feljetek-magyarok-mert-itt-vannak-a-ciganyok-25-eve-tortent/
20. március 2015.

„Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!” – ez a mondat pont negyedszázada a marosvásárhelyi vérengzés idején hangzott el, amikor a város magyar lakosságát a környező falvakból odasiető cigányok védték meg a lincselni készülő román tömegektől. Puczi Béla egyike volt annak a hat embernek – hárman közülük romák -, akiket az összecsapások után őrizetbe vettek a román hatóságok. Puczi Bélát kilenc hónapnyi előzetes letartóztatás után utcai huliganizmus vádjával több mint másfél év börtönbüntetésre ítélték. “Hatunk közül az egyikünket addig verték, amíg belehalt” – emlékeztetett a hat elítélt elszenvedett borzalmaira.

A forradalom után nem telt bele sok idő, és a nép érezte, hogy valahogy nem jó úton halad ez a demokratizálás. Aztán a munkahelyek is mind kezdtek megszűnni, és egyre több volt az összekoccanás a magyarok meg a románok között. Zajlott az elrománosítás, de a magyarok, akiknek fontos pozícióik voltak a helyi közigazgatásban, nem adták be a derekukat. Akkor kezdték a nép összeuszítását, és

-- akik nem tudták tollban kiönteni bánatukat, azok erőszakkal, meg ököllel próbálták.

A helyzet addig ment, hogy tizenhatodika után már nem dolgozott senki. Egész gyárak be voltak zárva, hogy a románok és a magyarok ne kerüljenek össze a gyár területén.

Tizenkilencedikén délelőtt pálinkáztunk a víkendtelepen néhány baráttal, aztán hazamentem, lefeküdtem. Délután azzal költ a feleségem, hogy megjött az első hullám, egy kisebb csoport Hodákról, megvertek néhány szentgyörgyi magyart, és mentek tovább, be Vásárhelyre.

Aztán estefelé jöttek többen a hírrel, hogy az RMDSZ székháznál megy a csata. A Sütőékre [Sütő András író] aznap este rágyújtották a padlást, a Barabás Józsefnek a fejébe vágták a fejszét és falhúzó csákánnyal eltörték a lábát. Az én tizenhat éves kisfiamba is belevágták a fejszét.

Akkor éjjel már senki nem aludt. Őrségben volt mindenki, cigány, magyar. Megállítottunk, s átvizsgáltunk minden autót. De csak egyetlen fegyvert találtunk, egy magyarnál. Átadtuk a rendőrségnek, igazolni tudta, hogy vadász, épp a Havasokból jött haza. Másnap reggel aztán megindultak a hodákiak.

A városba csak rajtunk keresztül tudtak bemenni. Mindenki az utcán volt, a magyar pap meghúzatta a harangokat, később meg is hurcolták érte. Vagy ezer ember gyűlt össze Szentgyörgy központjában, elbarikádoztuk boronákkal, traktorokkal az utat.

Onnantól kezdve autó már nem tudott átmenni. A legtöbben visszafordultak, egyedül egy tíztonnás billencs tudott elmenni. Az olyan fanatikus volt, hogy belehajtott volna a tömegbe. Átjutott.

00:00
00:00



Ezek az emberek, akik bejöttek Vásárhelyre, nem gondolták, hogy ők lesznek a román hősök. Azzal etették be őket, hogy Vásárhelyen a magyarok ölik a román gyerekeket. Kitudódott az utolsó tárgyalásunkon, már a román asszonyok vallották be, hogy a férje úgy be volt itatva drogos itallal, hogy a saját házát fejszével vágta le. Nem tudták mit csinálnak, java részük nem tudta.

Bementünk Vásárhelyre megnézni, mi a helyzet. Beálltunk a tömegbe, hallgattuk a beszédeket. Köztünk és a románok között egy vékony kordon rendőrökből meg sorkatonákból. Hat-hét óra körül már hol innen, hol onnan indult meg a tömeg, dobálták egymást, és egyre feszültebb lett a hangulat.

Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével, irtó sokan. Jöttek végig lefelé a Bolyai utcán, ami pont a két tömeg közötti részbe érkezett le a térre. Ők már felkészülve érkeztek, nem úgy, mint a magyarok, akik csak a főtér padjairól tudták felszedni a léceket. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltottak hát románul: hol vagytok testvérek? A románok visszakiáltottak: itt vagyunk. Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egész addig, amíg meg nem indultak a cigányok a románok felé. Egyikőjük elkiáltotta magát:

-- ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!

A harc nem tartott tovább két óránál, de a hajsza egész reggelig folyt. Senki nem tudta, hogy kik vannak még a városban, és van-e náluk fegyver. A románok menekültek, amerre tudtak, erdőn, mezőn keresztül.

(Részlet az RSK Puczi Béla: Marosvásárhely, 1990: három napig magyar – egy roma a barikád magyar oldaláról című könyvéből)

Puczi a börtöntől és a megtorlástól félve Magyarországra menekült abban a reményben, hogy itt befogadják, “hiszen magyar”, de csak majd tíz év után kapott politikai menekült státuszt. Ez idő alatt megjárta a bicskei menekülttábort és a magyar menekültügyi hivatalnokok irodáit, Franciaországban élt évekig vasútállomásokon, majd lakókocsikból álló Párizs környéki roma karaván-telepek egyikén.

Amikor Párizsból visszajött Magyarországra, bujkált a rendőrök elől, amit annyira tökélyre vitt, hogy egy igazoltatás során le kellett buknia ahhoz, hogy egyáltalán megtudja: már egy éve megkapta a politikai menedékjogot Magyarországon.

Sorsa viszont soha nem rendeződött: Puczi Béla majd húsz év küzdelem, keserűség és magány után egy Magyarországgal és a saját magyarságával kapcsolatban hitt mítosszal a háta mögött halt meg 2009-ben Budapesten. Nyomorban, betegen, munka és hajlék nélkül.

Válasz