http://www.dukairobert.fw.hu/olvasmanyok/Wass%20Albert/Wass%20Albert%20-%20VALAKI%20TEVEDETT%20-%20A%20sirko.html

(forrás)

A novellát az emberi összetartozás példája miatt tettem blogba.

"Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül, s akit azután sem fogadott vissza soha. De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is.”

Wass Albert (Valaki tévedett. Elbeszélések 1945-1950.)

A SÍRKŐ

Sokáig nem vette észre senki, hogy Boris, a bolgár szobrász, megőrült. Taposta ő is a kivándorlótábor életét a többivel együtt, tűrte a rendfenntartók gorombaságait, a ragacsos kilincseket, a folyosók mocskát, a kihallgató irodák tisztviselőinek pökhendiségét: egyszóval mindazt, ami a kivándorlással jár azok számára, akik az IRO jótékonyságára rászorultak. Türelmesen várakozott ő is, órákhosszat, napokon át, a folyosókon, amíg a nagyhatalmú írnok urak befejezték a kávézást, a tereferét és kegyeskedtek délután elárulni, hogy miért rendelték oda reggel nyolcra.

Egy este derült ki, hogy baj van vele. Ült az ágyán, lehajtott fejjel, mint aki nagyon erősen gondolkozik valamin, aztán egyszerre csak azt mondta:

- Szeretnék disznó lenni!

Ez a kijelentés annyira meglepő volt, hogy mindnyájan elhallgattunk. Még a szakállas főorvos is abbahagyta az ezredessel való vitatkozást és a lengyel fiú kezében megállt a szájharmonika. Boris pedig ült az ágyán és ahogy végignézett rajtunk, a szeme sötéten tüzelt.

- Igen - ismételte makacsul, törött németséggel, az ezernyelvű tábor nemzetközi volapükjén - szeretnék disznó lenni. Mert irigylem a disznókat, értik? Azért!

Néhányan összenéztünk. Valaki hátul a szoba sarkában fölnevetett. Élesen, cinikusan.

- Tán nem elég moslék neked ez az élet itt?

De a szobrász mintha meg se hallotta volna a szavakat. Szeme végigszökdösött a figyelő arcokon, aztán szaggatott, ideges hangon beszélni kezdett.

- Tudják, én szegény fiú voltam és gyermekkoromban anyám elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek, pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e milyen jószándékú, becsületes állatok azok?

Három éven át jártam ki a legelőre velők, tavasztól őszig. Megismertem őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem is voltam disznó, csak ember...

Nyelt egyet és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra. Aztán folytatta:

- Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy farkasok kezdték kerülgetni a kondát. Volt a rám bízott állatok között egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert, hogy maga alá piszkolt, fektiben. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen erre mentek rá a farkasok.

- Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az állatokat a karámból s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának, amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel távolabb túrt a többitől s azt cserkészték be a farkasok. Négyen támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje és a következő pillanatban az egész konda összeröffent s mint egy roppant fekete henger rohant reá a farkasokra. Képzeljenek csak el kétszázegynéhány disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és fogcsattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat s a kis rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt. Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül s akit azután sem fogadott vissza soha. De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is.

- Hát látjátok, ezért szeretnék disznó lenni. Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná másért. Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok. Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a gonoszság és az önzés. Elsőnek talán engem. De aztán mást is. Es végül mindenkit. Mindenkit! Még azokat is, akik most engem falnak föl ott az irodákban!

Nem szólt többet, csak ült az ágyán és hallgattunk mi is.

Másnap eltűnt a szobából. Harmadnapon látták, amint egy súlyos hátizsákot cipelt be a táborba. Egyenesen az irodák felé tartott vele. A folyosó tömve volt némán várakozó szomorú emberekkel, mint mindig s a zárt ajtók mögül a tisztviselők gondtalan nevetése hallatszott. Ezen a folyosón állott meg Boris, a szobrász és a hátizsákot hangos zuppanással leejtette a kőpadlóra.

Az emberek némán és döbbenve nézték a borostás, züllött csavargót s egy festett körmű titkárkisasszony, aki aktákkal a hóna alatt ott haladt el éppen, megbotránkozva förmedt reá: - Mit akar itt?

A bolgár ránézett és elvigyorodott. Majd közelebb hajolt a cifra kisasszonyhoz, ujját titokzatosan fölemelte és úgy súgta, mint aki nagy titkot árul el:

- Hoztam maguknak valamit!

Azzal lehajolt és bontani kezdte a hátizsákját. Az emberek kíváncsian tömöttödtek köréje s a kisasszony is állva maradt és fölhúzott szemekkel, várakozóan nézett a hátizsákra.

Egy nagy szürke gránittömb került elő onnan. Boris gyöngéden fölemelte, mintha gyermeket tartana a karjaiban s letette a kisasszony lábai elé. Az emberek odahajoltak, hogy jobban lássanak. A kő egyik oldalán durva véséssel írás állt:
Homo sapiens élt néhány ezer évet fölfalta önmagát.

A kő másik oldalán dombormíves faragásban Krisztus a keresztfán. Fölötte nap, hold, csillag. Alatta egy emberfejű farkas, égnek meredő lábakkal, holtan.

Az emberek nézték a követ.

- Mi ez? - kérdezte a hölgy csalódottan.

- Sírkő - felelte a szobrász és kiegyenesedett. Szeme sötéten nézett végig az embereken s a hangja egyszerre zúgni kezdett a fejek fölött, mint a tüzes orkán.

- Sírkő mindannyiatok sírja fölé! Sírkő az emberiség sírja fölé! Mert tudjátok meg emberek, hogy akik ott bent az irodákban ülnek, fölfalnak benneteket mint a farkasok! De őket is fölfalják majd mások, akik más irodákban ülnek! Mert mindenki, aki irodában ül, farkasa annak, aki kívül maradt az ajtón! Mert mindenki, aki egy lépcsőfokkal följebb tud kapaszkodni mint a többi, farkasa a másik embernek, nyomorult a nyomorultnak, üldözött az üldözöttnek, halálraítélt a halálraítéltnek! Te, aki a sorban előbb állsz, farkasa vagy a mögötted állónak! Te ott! S te ott! S mindannyiatok farkasai itt ülnek bent az irodákban! S azoknak a farkasai megint más irodákban! Kétezermillió farkas marakszik ezen a földön s Krisztust kétezermilliószor feszítik keresztre naponta! Amíg rendre szétrágjátok magatok körül a világot, ti őrültek! Igen, őrültek vagytok, őrültek! Mert csak őrültek tehetnek ilyesmit!

A folyosó népe ijedten húzódott hátrébb s a szavak ostorcsapásként vertek végig rajtuk. A kisasszony sikoltva beszaladt az egyik irodába, döbbent arcok néztek ki az ajtókon, valaki ideges hangon, kiabálva telefonált. A szobrász pedig állt, szikrázó szemmel, fölmagasodva s a szavai sújtottak, égettek és izzóvá tették a sötét falakat is. És mindenki, aki hallotta, érezte, hogy azok a szavak valahol mélyen, tudat alatt, benne is égtek, sajogtak és véreztek s hogy egy őrült szája kellett hozzá, hogy fölszakítsa őket a közöny alól és kidobja a világba, mint borzalmas valóságot.

Aztán rendőrök jöttek. A szobrászt még aznap elvitte valahova egy betegszállító kocsi és nem találkoztunk vele soha többet. Akő, amit sírkőnek nevezett, hosszú ideig ott hányódott még a DP-Comissio épülete előtt, ahova kilökték. Majd onnan is eltűnt. Ma akadtam rá megint. Egészen véletlenül. Egy vándorcsoport indult útnak. Emberek, akiknek sikerült a különböző rosszindulatú irodák csapdáin átevickélni s reménnyel és aggódás izgalmaival telítve tereltették magukat egy bizonytalan új élet felé. Segítettem ládákat emelgetni a vámolásnál. S az egyik ládából, ahogy a vámhivatalnok durva kézzel beletúrt, csak előtűnt a kő.

- Hát ez mi? - hökkent meg a vámos.

A láda gazdája, egy ismert szociológus, aki mint földmunkás indult neki az új életnek, zavart mosollyal felelte.

- Emlék.

A vámtiszt legyintett s tovább kutatott a szegényes holmi között. Mikor a ládát leszögezték, odafurakodtam a földmunkássá lett társadalomtudós mellé és fülébe súgtam a kérdést: - Miért viszi magával?

Az ember rám nézett és láttam az arcán, hogy azonnal megértette a kérdést.

Furcsán, szomorúan elmosolyodott.

- Hogy emlékezzek, ha valaha tanár leszek megint.

Majd egy kis idő múlva hozzátette halkan:

- S ha nem, akkor odaállíthassam ahová való. Az emberi kultúra sírjára. Később láttam, ahogy a ládát teherkocsira rakták s elindították Amerika felé. És arra gondoltam, hogy milyen furcsa a világ: Lake Succesben évek óta meddő vitát folytat egy rakás politikus, sokszázezer irodában sokszázezer ember ül szerte a földön és diktátorkodik különböző jelszavakkal milliók fölött és egyetlen egy sincs, aki tudna arról, hogy egy őrült szobrász elkészítette már valamennyiök számára a sírkövet, s hogy az a sírkő most indult el Európából és viszi hátán a rettenetes írást:

Homo sapiens, élt néhány ezer évet, fölfalta önmagát.

___

Wass Albert: Valaki tévedett. (Elbeszélések 1945-1950.)

Wass Albert 1945 és 1950 között kényszerült számot vetni a szülőföldjét ért veszteséggel, a háború elvesztésével, Erdély ismételt Romániához csatolásával, és ekkor kezdődött élete végéig tartó emigrációja is; ebben az időszakban keletkezett novelláit mutatja be a kötet, emberi sorsokon keresztül látleletet nyújtva egy kritikus történelmi korszak kiépüléséről.

A 18 írás időben átfogja a háború utolsó heteit, a németellenes "szent szövetség" győzelmét, a "felszabadító" orosz hadsereg beözönlését Kelet-Európába, a következményeket az új hatalom által menekülésre kényszerített emberek nyomorúságától kezdve a hazában maradottak eltökéltségéig, hogy megmentsék életüket és örökségüket. A szerző, akit az Úristen szemtanúnak rendelt, az utolsó nagy "országromlásnak" az emberi életekre gyakorolt hatásáról kíván beszámolni, a legkülönbözőbb helyszínekről: a románná kényszerített egykori magyar polgárvárosból, a havasok alján megbúvó kis faluból, a menekültek németországi táborából, az Ausztráliába pöfögő kivándorlóhajóról vagy éppen a Mennyek Országából, ahonnan isteni parancsra a földet kormányozzák.

Egy-egy novella egy-egy emberi sorsot idéz az igazság- és szabadságszeretet, a természetes humánum nevében: a Mezőberény minden lakosáért harcba szálló, megbecstelenített kicsi Annát (Kicsi Anna sírkeresztje); Vitéz András gazdát, aki bárki betérőt megvendégel és amikor az új hatalom ezért megöli, az igazsághoz való örök jussot testálja fiára (Vitézek igazsága); Kovács Kis István fuvarost, az elrománosítás újaradi vértanúját (Az újaradi vértanú); Európa ezer meg ezer hontalanját, a lengyel tanárt, a Homo sapiensnek sírkövet faragó bolgár művészt, a német repülőszázadost és a magyar mérnököt. De felsorakoztatja az Isten Országában a magyarokat ért igazságtalanság miatt szervezkedő szenteket és Árpád-házi királyokat, a lópataki Dobokai-birtok kísérteteit csakúgy, mint az amerikai pilótát, aki csak akkor érti meg a háború igazságtalanságát, amikor éppen azok mentik meg az életét, akiknek elpusztítására bevetették (Valaki tévedett). "Valaki tévedett" - mondja ki a haldokló katona a "legvégsőbb humánum" igazságát: a politikai-hatalmi érdekeknek feláldozott védtelen emberiség nevében.

A könyv "gyarló emlékműve egy kísértetes múltnak" - hiteles forrás a múltat megismerni-megérteni vágyóknak, azután mementó is: a "megértő" történelmi feledés ellenében. - A kötet minden novellakedvelőnek tartalmas időtöltést kínál.