Bárdosi Ildikó - Népdalénekes

Dicsőszentmártonban születtem 35 évvel ezelőtt. Tömbházi lakásban nőttem föl, nem vett körül az a népzenei közeg, amelyben egy falusi gyerek, ha még szerencséje volt, a hetvenes években természetes módon nevelkedhetett. Nekem ezt a kultúrát meg kellett tanulnom.

- Hol van ez a szép nevű település?
- Erdélyben van, Maros megyében, a Küküllő partján. Ipari kisvárossá vált a Ceausescu-rendszerben, nagyon sok románt és cigányt telepítettek be, amikor vegyipari kombinátot építettek, így teljesen megváltozott a lakosság összetétele. A XIX. században és a XX. század elején még erős kulturális központ lehetett, nyomdája is volt, úgy tudom, ott nyomták ki először Petőfi összes költeményeit. Édesapám nagy elszántsággal és akarattal megáldott parasztgyerek volt. Mindig is ki akart törni abból az egyszerű falusi környezetből, ahol nevelkedett
- a Nyárád mentéről származik. Mindenesetre nagyon szeretett olvasni, tanult, de mivel nagyapám nem akart kollektívtag lenni, ahogy itt mondják, téesztag, ezért édesapámat nem vették fel a nagyenyedi tanítóképzőbe. Akkor papnak készült, de nagyanyám imádkozott, hogy ne vegyék fel, mert nem volt elég erős hite hozzá. Egy szó mint száz, tanult ember akart lenni. Még a Színművészeti Főiskolával is kacérkodott. Később sem szűnt meg ez a nagy törekvése, folyamatosan írogatott novellákat, elbeszéléseket, nem is rosszakat, de valahogy ebben sem tudott kiteljesedni. Most már így felnőtt fejjel úgy gondolom, hogy engem ebben a szellemben nevelt, ő volt az, aki mindig buzdított rá, hogy művész legyek.
- Egy szem gyerek?
- Van egy bátyám is, érdekes módon őt nem akarta ezen a pályán látni, út- és hídépítő mérnök lett. Én pedig úgy nőttem föl
- talán kicsit keserűen is mondom ", azzal a teherrel, hogy mindig is énekelni, verset mondani akartam. Amikor a Színművészetire felvételiztem, mégis rájöttem, hogy az nem igazán nekem való, habár korán kiderült, hogy jó a hallásom és a hangom, már óvodában is sokat énekeltettek.
- Magyar óvodába járt?
- Nem, románba, ahol román dalokat énekeltem. Nagy dolog volt, hogy az év végi ünnepségre magyar gyereket választottak ki énekelni. Ezekből a szereplésekből már nyilvánvaló lett számomra, hogy az éneklés olyan út lehet, amelyen járhatok. Magyar iskolába jártam, ahol a tanító nénitől nagyon sok népdalt tanultam, mentem is versenyekre, Megéneklünk Románia fesztiválokra, emlékszem, olykor meg kellett változtatni a dalok szövegét, mert az úgynevezett szocialista erkölcsnek nem felelt meg az, hogy mondjuk szeretőm van egy dalban, helyette galambomat kellett énekelni. Hetedik osztályos koromban egy országos versenyen harmadik lettem. Magyarok, szászok, románok vegyesen voltak ott.
- Miért adták a szülei román óvodába?
- Azért, hogy majd könnyebben tanuljam az iskolában a román nyelvet. Egyszer csak azon vették észre magukat
- mert a bátyám is oda járt ", hogy a két gyerek egymás közt románul beszél. Nagyon megütköztek ezen, és attól kezdve tudatosan fordítottak vissza bennünket. De a magyarságomat igazán csak később tudtam megélni, csak akkor fejlődött ki bennem erősen a nemzeti tudat, amikor tovább tanultam. Tudniillik a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe jelentkeztem, és Udvarhely magyar város, Dicsőszentmártonban pedig nagyon vegyes a lakosság, többségben vannak a románok. A Ceausescu-rendszer vége felé jártunk, a nyolcvanas évek második felében, és igen gyakran megtörtént, hogy elvették a villanyt, mert ugye, takarékoskodott az egész ország. Olyankor egy szál gyertya mellett, egy gitárral kísérve énekelgettünk magyar népdalokat a kollégiumban. Az igazgatóhelyettes, egy román asszony, ilyenkor azt mondta, hogy emiatt büntetésből nem mehetünk el hétfőn táncházba. Elég jól beszélt magyarul, sőt, nagyon jól. Egyszer valaki megkérdezte tőle, hogyan tanult meg így, azt válaszolta, tudni kell az ellenség nyelvét beszélni. Az ilyen élmények erősen elgondolkoztattak, úgy éreztem, nekem tennem kell azért, hogy magyarként tudjak élni, és azt a népzenei kultúrát, amelyet egyre jobban kezdtem megismerni, ápoljam, hogy megmaradjon. Addigra az elrománosítás már odáig jutott, hogy még az ottani tiszta magyar tanítóképzőben is létesítettek mondvacsinált okokkal egy román osztályt. Természetesen a környékről nem volt jelentkező, hiszen ott csak elvétve éltek román családok, de mindenhonnan az országból összeszedtek diákokat. Amikor pedig közeledett az érettségi, mert ez olyan iskola volt, ahol az érettségivel együtt kaptuk a tanítói végzettséget, akkor vizsgálatokat indítottak, hogy bebizonyítsák a magyar osztályok alkalmatlanságát és ezzel az ürüggyel még több román osztályt indítsanak. Ezért az érettségi vizsgán tudatosan lehúzták a jegyeinket. Aki ezt nem élte meg, szinte el sem tudja hinni, milyen viszonyok voltak.
- Hova került tanítani?
- Vámosgálfalvára. Dicsőtől nem messze van, édesanyám tanított ott korábban, mint ahogy nagyon sok helyen, összesen 10 faluban, mert sehol sem kapott kinevezést, ezért egy-két év után mindenhonnan el kellett jönnie. Ez nekem később nagy könnyebbség volt, amikor elkezdtem népdalokat gyűjteni, mert megismertek
- hasonlítok rá ", és így hamar megnyíltak az emberek. De egy év után otthagytam a gyerekeket, mert akkor megtörtént az úgynevezett rendszerváltás, és megtudtam, hogy Magyarországra is lehet jönni tanulni. Kinéztem magamnak a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán a magyar"ének-zene szakot.
- Milyen volt Magyarországra jönni?
- Húúú, nagyon nagy elvárással indultam. Én tényleg azt hittem, hogy itt kolbászból lesz a kerítés. Egyébként el sem tudtam képzelni, hogy milyen lesz, soha nem voltam még sehol addig, de emlékszem, nagyon jó érzés volt, amikor először jöttem és nézegettem a kocsiból. A felvételin is rendesek voltak a tanárok, éreztem, hogy segítő szándékkal kérdezgetnek. Igazából, mivel sohasem jártam zeneiskolába, a tudásom alapján nem érdemeltem volna meg, hogy fölvegyenek, de éreztem, hogy arra kíváncsiak, fejlődőképes vagyok-e, és ha igen, ők megadják az esélyt, hogy továbblépjek.
- Hogy érezte magát a főiskolán?
- Nagyon nehéz volt, először is az anyagiak miatt. Tizenkilencen voltunk erdélyiek, és igen szegénynek éreztük magunkat az itteni árakat látva. A főiskola vezetése tisztában volt ezzel, és nagyon kedvesen mindjárt az elején, minden kérés nélkül bejelentették, hogy természetesen megkapjuk a szociális segélyt. Nem tudtam, mi az, hogy szociális, de a segélyt tudtam, és amikor meghallottam ezt a szót, annyira megalázottnak éreztem magam
- évekig nem tudtam feldolgozni, hogy mi segélyből élünk Magyarországon. Aztán a beszédem miatt is kezdtek furcsán nézni rám, mert mi olyan kifejezéseket is használunk, amit az itteni magyarok már nem. Például nem értettem, mi furcsát találnak abban, hogy mi azt mondjuk, kacagunk, ők pedig azt mondják, nevetünk. Mi is használjuk ezt a szót, de használjuk a másikat is, így árnyaltabb. Vagy például kaszárnya helyett itt laktanyát mondtak, azt a kifejezést nem ismerték. Tehát ezek az apró nyelvi különbségek okozták a másik rossz élményt, a harmadikat pedig, amikor lerománoztak. Ebben sem volt rosszindulat, csakúgy, mint az előzőben, mégis úgy szíven ütötte az embert, hogy a mai napig is rossz érzésekkel gondolok rá vissza.
- Hogyan történt ez?
- Például bementem a tanulmányi osztályra, kértem valamit, és odaszólt egyik a másiknak, hogy a román kislány keresett. Ezt, amikor meghallottam, azt hittem, kettéhasad alattam a föld és én oda beesek. Na, mindegy, ezeket túlélte az ember, megerősödött, de a talajt teljesen elveszítettem a lábam alól. Évek kellettek, hogy újra lábra tudjak állni. Az éneklés és a népdalok világa volt az a terület, ahol gyökeret tudtam ereszteni.
- Milyen állást talált?
- Elhívtak Hajdúböszörménybe ének-zenét tanítani. Meglehetősen bonyolult volt az is, nehezen tudták kitalálni, hogyan alkalmazhatnak román állampolgárként, de azt írták be a hivatalos iratokba, hogy magyar állampolgárt nem találtak erre az állásra, így vehettek föl a zeneiskolába népdal tanszakra.
- Miért döntött úgy, hogy Magyarországon marad?
- Nagyon szerettem volna hazamenni, de itt a táncházban megismerkedtem a férjemmel, akivel azóta már el is váltunk, és abban a korban voltam, amikor szerelmes lesz az ember, így alakult. Addig nem is gondoltam rá, hogy letelepedési kérelmet adjak be, mert eszembe sem jutott, hogy nem fogok hazamenni. Amikor már férjnél voltam, akkor sem, csak hát két-három év után megszületett a gyermekünk, akkor már nem tudtunk havonta hazajárni, csak egy fél évben egyszer, és ez így lassanként eldöntötte a dolgot helyettem. Kérvényeztem a letelepedési engedélyt, aztán állampolgári vizsgát tettem...
- Mit kérdeznek egy ilyen vizsgán?
- Például, hogy ki az ombudsman.
- Az biztos nagyon fontos.
- Átestem ezen is, jobb nem is beszélni róla. Addig minden évben borzasztó nagy tortúra volt elintézni a munkavállalási engedélyt, megcsináltatni az ideiglenes személyi igazolványt, idegileg annyira kikészítette az embert, hogy folyamatosan járnia kellett a rendőrségre és intézni ezeket a dolgokat, hogy jobb nem is gondolni rá.
- Nemrég jelent meg második lemeze, gyakran fellép és még egy pávakört is vezet. Nem unja ezek mellett a tanítást?
- Egyáltalán nem. Egy órában egy gyereket tanítok, és mindegyikhez meg kell találnom a kulcsot, emberileg is, szakmailag is. Azt vallom, hogy a népdalénekléshez az a legjobb út, ha az ember a természetes énekhangján énekel. Vannak, akik úgy tanítják a népdalt is, hogy hangképző gyakorlatokat végeztetnek, és ezzel, hogy úgy mondjam, egy egységes hangszínt kevernek ki. Én ellene vagyok ennek. Minden embernek más az egyénisége, más a hangja, ezt a népdalba igenis bele kell vinni. Közben elvállaltam a nyíradonyi pávakör vezetését is, ahol olyan emberekkel találkoztam, akik beleszülettek abba a kultúrába, amit én tovább akarok éltetni, és amit csak kívülállóként ismerhetek
- az alföldi népzenére gondolok. Azt hittem, hogy tanítani megyek oda, de én tanultam tőlük rengeteget. Ahogy azok az asszonyok díszíteni tudnak, az egészen bámulatos: minden alkalommal másképpen éneklik ugyanazt a dalt. Megtapasztalni hétről hétre, hogy micsoda jó érzékkel énekelnek, valóságos isteni áldás. Azonkívül megismerni őket közelről, az életfelfogásukat, a mindennapi gondjaikat, felemelő érzés, úgy érzem, részévé válok az életüknek, egy kicsit magam is átélem, amit ők élnek. Mint amikor balladát énekelek
- ezért is szeretem annyira.
- Ezt nem sokan mondják magukról. Ritka, hogy egy népdalénekes balladákat is előad
- sajnos.
- Szerencsére kezd divatba jönni. Ahányszor balladát énekel az ember, mindig kénytelen a történetet átélni. Mert népdalt, lírai dalt úgy is el lehet énekelni, hogy hiányzik a történet átélése, úgy is szép lehet. Egyik legszebb előadásélményem az a műsorom, amelyben 9-10 balladát válogattam össze, és csak furulyaszó választja el, köti össze őket. Megtapasztaltam a közönséget figyelve, hogy a mai embernek is kell a mély élmény, a szomorúság, mert így a maguk feszültségét, szomorúságát is ki tudják élni. Látom éneklés közben, hogy ők is átélik velem együtt: minden balladában van egy pont, a drámai csúcs, ahol a közönség lélegzetviszszafojtva hallgat. Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan a gyermek hallgatja a mesét, csak ezek a történetek felnőtteknek szólnak. Az egyik előadás után odajött hozzám egy hölgy és azt mondta, köszönöm az előadást, köszönöm, hogy újra virág lehettem.

Boros Károly

Demokrata, 2005. október 12.

Válasz