Múltból lélegző jelen (1.) – Válaszút
2012. október 19.

A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont két munkatársa, Mihály János és P. Buzogány Árpád irányításával tanulmányutat szervezett az Udvarhelyszéken működő tájházas szakembereknek a Mezőségre. A mintegy kétszáz kilométeres távolság – az oda-vissza buszozás legalább hat órát emésztett fel – nem tette lehetővé, hogy több helyszínen is megálljon a harmincöt fős csoport, a fő cél a válaszúti Kallós-gyűjtemény és a bonchidai Bánffy-kastély meglátogatása volt. Kallós Zoltán (1926) gyűjteménye a maga sokoldalúsága miatt, a bonchidai kastély és a mellette levő XIII. századi református templom pedig azért, mert látótávolságra fekszik a válaszúti kúriához, kár lett volna kihagyni. Válaszút ma Bonchida község része – még két kisebb teleüléssel, Gyulaházával és Marokházával együtt alkot közigazgatási egységet –, a mintegy ötezer (2002-ben 4780 fős) összlakosság nagyjából tizenkét százaléka magyar anyanyelvű (600 fő), igen jelentős a cigány lakosság aránya is, hiszen őket községi szinten mintegy ezer főre becsülik. A cigányok ma inkább románul beszélnek, hajdani református és magyar kultúrájú közösségük többnyire nyelvet és vallást váltott az utóbbi évtizedekben. Nem véletlenül. A községen belül Válaszút falu magyarsága jelen pillanatban mintegy 310 lélek (az 1780 összesből), ami viszonylag jónak mondható ezen a szórványvidéken.

A faluról röviden annyit, hogy a XIV. században (1325) szerepel először írásos dokumentumban. A helyi hagyomány szerint azonban ez a kistájegység, a Borsa-patak völgye, amelyhez Válaszút is tartozik (Bonchidával, Kendilónával, Kolozsborsával, Magyarmacskással, Fejérddel és Jelekfarkával), már a honfoglalás pillanatától – 896-897-től kezdve – lakott terület. Amikor őseink Verecke felől jövet átkeltek a Meszes-hegységen, itt újabb vérszerződést kötöttek, egy részük a mai Dés irányába, más részük Kolozsvár felé haladt – elválasztódott az útjuk –, egy kisebb csoport azonban ezen a környéken telepedett meg, ahol a magyar jelenlét azóta is folyamatos. A történelem viharai azonban nem kedveztek túlságosan a többnyire helyhez kötött, állattartással és földműveléssel foglalkozó lakosságnak, az 1600 évek elejétől úgyszólván állandósulnak a háborús pusztítások, Mihály vajda betörései (1600-1601), a II. Rudolf zsoldjában hadakozó Giorgio Basta (1601-1606) dúlásai okoznak jóvátehetetlen károkat. Az 1660-as években a törökök és a krími tatárok többször is végigpusztítják és a lakosság jelentős részét rabságba hajtják. A Rákóczi-féle szabadságharcot követően az osztrákok még egyszer beengedik a tatárokat a Mezőségre. Ekkor zajlik az „utolsó tatárjárás” (1717), amikor a közeli Széken, amely akkor városi ranggal és sóbányával rendelkezik, mindössze száz ember marad életben. Olyannyira elpusztul a környék lakossága, hogy a földbirtokosok – többek között a Bánffy- és a Wass-család – kénytelenek új jobbágyokat hozni a magyarok helyére. A több mint százezer Moldvából betelepített család – román, német, örmény, cigány, zsidó – aztán a következő generációk folyamán teljesen megváltoztatja a Mezőség etnikai arányait.

Az igen vegyes kultúrájú lakosságnak köszönhető az a néprajzi sokszínűség, amely a legutóbbi időkig jellemezte a vidéket. A néprajzi vonatkozások előtt hadd ejtsünk még pár szót a település nevezetességeiről. Itt áll a Bánffyak szerényebb kastélya, amely losonczi gróf Bánffy Dénes (1777-1854, Bánffy György erdélyi főkormányzó fia) idejében épült a XIX. század húszas éveiben, majd egy generációval később, a bárói ágból való Bánffy Ádám alatt (1847-1887) teljesen megújult és egyedi berendezési tárgyakat kapott. Bánffy Ádám csak negyven évet élt, de a gazdasági és kulturális élet szervezőjeként, íróként, képzőművészként igen jelentőset alkotott, sokan ismerték és becsülték. Műtermet, fazekasműhelyt rendezett be, a kastély kandallói, különböző berendezési tárgyai maga tervezte és készítette. Ebben a kastélyban született 1908-ban az anyai ágon Bánffy-gyökerű Wass Albert.

Ma a magyar anyanyelvi oktatás a Kallós Zoltán Alapítvány működtetett szórványkollégiumban zajlik, ahová 26 Kolozs megyei településről gyűjtik össze azokat a gyermekeket, akik egyébként kimaradnának az anyanyelvi oktatásból. Szüleik nem jártak magyar iskolába soha, illetve munkahelyi elfoglaltságaik miatt érdemben nem tudnak a gyermekeikkel annyit foglalkozni, hogy írni, olvasni, számolni, magyarul élni és érezni megtanuljanak. Itt szakpedagógusok, nevelőtanárok állnak a tanulók rendelkezésére, a gyermekek teljes ellátása biztosított, megfelelő körülmények közt, orvosi felügyelet mellett, jól felszerelt tantermekben és bentlakásban tanulhatnak. Jelenleg 93 fős a gyermeklétszám. Iskolabuszokkal oldják meg a tanulók hétvégi hazaszállítását. A Kallós Zoltán Alapítvány mindent félvállalt és végez, amit egy ilyen végvár-szerű „munkaponton” tenni lehet: iskola és kollégium, felnőttképzési és művelődési centrum, rangos néprajzi gyűjtemény, kutatási hely és idegenforgalmi látványosság, ahol egyúttal szálláslehetőség is van, de kiválóan alkalmas kikapcsolódásra, konferenciák tartására, esküvők és más társasági rendezvények lebonyolítására is.

A tájházak üzemeltetőit elsősorban a Kallós-kúriában található gyűjtemény és a népművészeti központ érdekelte. A Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és még számos elismeréssel kitüntetett etnográfus, az egyik legértékesebb ma élő magyar ember, a 87. életévében járó Kallós Zoltán 1946 óta foglalkozik folklórral, amióta tanítóként Magyarvistára került. A tudatos gyűjtést pedig Lészpeden kezdte (1956), majd – miután elvégezte a Kolozsvárott a zeneakadémiát – a marosvásárhelyi Népi Alkotások Házánál választotta élethivatásául a Mezőség néprajzának kutatását. Minden népi műfaj érdekelte – az énekes és hangszeres népzene, a népszokások, a szokásköltészet –, 14 ezer dallamot és hozzá tartozó szöveget gyűjtött. A családi kúria nyolc helyiségében és raktárában 8 ezer darabot meghaladó tárgyi gyűjteményt helyezett el, (1997), amely 2010 májusa óta – saját erőből, magyarországi, hazai, állami és magántámogatás jóvoltából – igen színvonalas és méltó múzeumi körülmények között tekinthető meg. Ez a gyűjtemény a köréje szerveződő intézmények jóvoltából ma is él, működik, szerves része a Mezőség és Erdély kultúrájának: XX. Nemzetközi Mezőségi Népzene- és Néptánctábor.
http://www.folkradio.hu/galeria/index.php?id=1131

Kodály és Bartók annak idején úgy szemlélte a Mezőséget, mint egy érdektelen és kihalt kultúrájú vidéket, ahol az egymásra telepített etnikumok már nem hozhatták létre a maguk népművészetét, s minden, ami ott látható-hallható, az giccs, olyan konglomerátum, amely az iparosított társadalom olcsó visszahatása, másodlagos termék, s arra nem kell különösebben odafigyelni. Kallós Zoltán elsősorban saját szülőföldjén kutatott, a Borsa-völgyében, illetve a Kis-Szamos mentén, a Kolozsvártól északra fekvő közeli tájegységeken, a szomszédos Széken, Kalotaszegen is, és nem hagyott fel az ifjúkorában elkezdett moldvai és gyimesi kutatásokkal sem. Élénken foglalkoztatta a magyarral párhuzamosan fellelhető román és cigány kultúra – a jelenségeket ilyen kontextusban értelmezte –, illetve a fokozatosan eltűnő szász folklór “emléke’, valamint a csak nyomokban mutatkozó zsidó és örmény jelenlét is. Úgy gondolta mindvégig, hogy a Székelyfölddel nem foglalkozik különösebben, hiszen ott sokan kutattak és mostanság is eléggé az érdeklődés előtérben helyezkedik el, de alkalmanként azért ide behatolt. Érdekességnek számít, hogy Kallós Zoltánnál jobb állapotban levő homoródalmási fanyereg található, mint a Magyar Néprajzi Múzeumban Budapesten.

Ahhoz, hogy mélyebben értelmezhessük a gyűjtemény üzenetét, jóval hosszabb időt kellene ott eltölteni, illetve jó lenne folyamatosan tanulmányozni a különböző tárgyakat, a népdalszövegeket, a dallamokat, a szakirodalmat, hiszen minden apróságnak lehet Udvarhelyszéken is analógiája és külön jelentése vagy jelentősége. Az alapos néprajzi ismeretek segíthetnek a tudatos gyűjtésben és egy-egy tájház gyűjteményi tematikái létrehozásánál. Úgy látszik, hogy a néprajz – ami a tárgyi és szellemi hagyatékot és annak gyűjthetőségét illeti – szép lassan egy lezárt tudománynak számít. A tájházak viszont nem válhatnak többé-kevésbé jól konzervált és gondosan lelakatolt relikviákká, amelyeket csak a sátoros ünnepeken, falunapokon és képeslapok fotózásakor nyitunk ki. A Kallós-gyűjtemény példája arra ösztönöz, hogy a felgyűjtött értékek segíthetnek a megmaradásban, még akkor is, ha ezen kívül már semmilyen közösségi formája nincsen a nemzetiségi-közösségi létnek, s az anyanyelvi oktatás és az egyház egyaránt levonult a területről… Hiába élünk tömbben a Székelyföldön, belső szórványok és zárványok itt is bőven léteznek, tele van a vidékünk olyan parlagon hagyott és aljas módon kiüresített kistelepülésekkel, amelyek a huszonnegyedik órában egy-egy tájházzal – ha egyáltalán létre sikerül őket hozni! – és a Kallós-féle módszerrel telepített intézmény-komplexummal, bizonnyal megmenthetők a végső széteséstől.

Ez lehetett a tanulmányi kirándulás egyik hozadéka. Ha valaki egy nagyobb községből érkezett, akkor talán más gondolatai támadtak, de biztos, hogy mindenkiben felötlött, hogy tartalmasabbá, nyitottá, többfunkcióssá és élővé kell tennünk a tájházainkat, ha rá szeretnénk látni és láttatni azokra a tapasztalatokra, amelyeket az előttünk járó generációk halmoztak fel, hogy könnyebb és jobb legyen élnünk ezen a földön.

(A riport első részének rövidített változata megjelent a Krónika 2012. október 19.-i számában. )

http://kulturhon.szhblog.ro/2012/10/19/multban-lelegzo-jelen-1-valaszut/
Simó Márton
(képekkel)


Folkrádió – népzenei portál
http://www.folkradio.hu/

Kallós Zoltán Lövétén – YouTube
http://www.youtube.com/watch?v=5aviFCZ1v8U

www.kallos.org.ro
http://www.kallos.org.ro/

:::::

Múltból lélegző jelen (2.) – Bonchida
2012. november 1. - kapcsolódó cikk

Riportunk első részében a válaszúti Kallós Zoltán Alapítványnál tett látogatásról esett szó, majd azzal az ígérettel fejeztük be azt az írást, hogy – ha már annyira közel vagyunk – akkor átmegyünk Bonchidára. A Kallós-kúria udvaráról látszik a Bánffy-kastély csonkaságában is impozáns épületegyüttese. Egyébként ebben a faluban található a négy településből álló község közigazgatási központja, ami szembeötlő, mihelyt rátérünk a bekötőútra. Látni, hogy Uniós forrásokból több épületet is felújítottak ott az utóbbi években – a helyi tanács irodaházát, az iskolát –, újszerű üzletek rondítják a szocializmus által is halálosan megsértett tájat. Élénkpiros és kék tetőcserepek, műanyag nyílászárók és az előszeretettel használt beton, a mindenfelé dívó kampány- vagy járványszerűen terjedő habszivacsos hőszigetelés jelzi az új idők ízléstelenségét. Jobbról, ahogy megközelítjük a régi központot, mindjárt látjuk a kastélyhoz vezető ugyancsak újabb eredetű hidat, amely rézsút vinne rá a főkapura. Itt megállunk, de előbb a helyi református templomot nézzük meg.

Bonchidát 1263-ban említik először írott források, s templomának keletkezését is a XIII. század közepére datálják. Valóban fel lehet ismerni rajta késő román kori jegyeket, de az is feltűnik mindjárt, hogy többször átépítették, hol gótikus, hol barokk modorban, bővítették, illetve különböző katasztrófák – főleg tűzeseteket követően – fel-felújították. Ennyire szabálytalan templomot Erdélyben alig látni.

A hívek száma iránt érdeklődünk. Hatszáz körüli lelket említ a pap, s mintegy száznyolcvan katolikust, akik vegyes házasságban élvén a kálvinista istenházát is látogatják. A cigányok egy része református még, de már csak a miatyánkot, ha tudják, ők lassan nyelvet és hitet váltanak…

Nem célunk részletesen feldolgozni az épület teljes történetét, hiszen ezt már többen megtették, s a művészettörténészek vitáznak olykor egymással bizonyos részleteken. „A kéthajós templom déli hajója egyenes záródású szentélyben folytatódik. A szentély északi, valamint az északi hajó keleti falához kriptát építettek. A szentélyzáródás előtt, a kőfallal határolt ovális cinterem keleti részén harangláb áll. A cinterem falától északra a parókia 18. századi, mára (már jócskán) átalakított épülete kapott helyet. A kéthajós belső tagolásnak megfelelően az átlósan elhelyezett saroktámpillérek közé fogott nyugati homlokzat két, a hajók zárófalának megfelelő, egymástól elkülönülő falmezőre oszlik; határvonalukat a déli hajó rizalit-szerűen kiugró zárófalának északi sarkához állított saroktámpillér is hangsúlyozza. Míg a déli hajó két támpillérét horonnyal alátámasztott lemezből álló vízvető-párkánnyal tagolták, addig az északi hajó sarkához emelt tám tagolatlan.” Ezt csak szemléltetésként írtuk ide, hogy emlékeztessünk a századok folyamán lezajlott átépítésekre és annak is legyen rálátása a radikális változásokra, aki soha nem járt ebben a templomban. A teljes építéstörténeti összefoglalót Karácsony István tanulmányában olvashatjuk az Erdélyi Múzeum 2001/3-4-es számában. A templom végső formáját 1740-ben nyerte el. Fontos megemlíteni, hogy 1936-ban Kós Károly személyesen vezette az akkori restaurálást, amelynek köszönhetően sok rejtett szépség megmaradt, megmutatkozott, illetve a felszínre került. Külön érdekességként még annyit, hogy az úrasztala Gróf Bánffy Miklós (1801-1894) császári és királyi kamarás halálos ágyának anyagából készült.

Viszonylag gondozatlan cintermen és udvaron át, alig pár éve lerakott, de – szerencsére – egyáltalán nem időtálló piskóta-kőből készült járdán távolodunk a templomtól, s vetünk még egy pillantást a hétszáz éves ódon falakra…

A Bánffy-kastély művészettörténeti értéke felbecsülhetetlen. Még romos állapotában is az ódon Erdély szellemét őrzi, s egy olyan család emlékét, amely mintegy ötszáz éven át meghatározó szereppel bírt ezen a környéken. (A losonci Bánffy-család a besenyő Tomaj-nemzetségből való, írott források 1222-ben említik ősüket. A Bánffy ősök először 1387-ben telepednek meg Bonchidán, alapítanak uradalmat, amelyet ideiglenesen elveszítenek ugyan, de 1491-ben az a tárnokmester György báró szerzi vissza, akitől a fiúágon 1950-ben kihalt bonchidai ág ered.)

A kastély utolsó lakója az a Bánffy Miklós volt (1873-1950) – az úrasztalát hátrahagyó unokája –, aki gyakran Kisbán Miklósként írta alá írásait és rajzait, aki pályafutását Kolozs megye és Kolozsvár főispánjaként kezdte, majd országgyűlési képviselőként folytatta. 1913 és 1918 közt a magyarországi állami színházak intendánsa, 1921 tavaszától 1922 decemberéig Magyarország külügyminisztere. 1926-ban visszatér az akkor Románia részévé vált Erdélybe.

Hosszú ideig nem vállalhatott politikai szerepet, de annál jelentősebb ekkor az egyházi és a kulturális közéletben végzett munkája. Több kiváló regény szerzője, amelyek később német, angol, francia és olasz nyelven is sikert aratnak. 1939-től a királyi diktatúra alatt – a Romániai Magyar Népközösség – az egyetlen jogképviseleti szervezet vezetője, majd a Bécsi Döntés után ismét felsőházi képviselő.

Angolszász orientáltságú úriember, aki 1943-ban, Horthy megbízásából titkos tárgyalásokat folytat a Hitler-ellenes erőkkel a háborúból való kiugrásról. Ez lassan már a vég, hiszen csak a háború után térhet haza. A romokra. És a megerősödő kommunista hatalom igájába. Közismert tényekről van szó, amelyeket csak azért említünk, hogy érzékeltessük a rendkívüli életpályát.

A kastély pusztulásának tulajdonképpen Bánffy magatartása volt az oka, hiszen 1944 őszén a németek gyújtották fel – úgymond bosszúból -, s a romos állapot csak részben a szovjet megszállók és a rossz gazdaként működő román állam műve. Minden volt itt az államszocializmus korában – termelőszövetkezet, istálló, gabona- és vegyszerraktár –, s a rendszerváltást már elhagyott, kibelezett állapotban érte meg.

A kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány 2001-ben kötött egy negyvenkilenc évre szóló koncessziós szerződést az örökösökkel, azóta zajlik a lassú, de szakszerű felújítás. Vannak tervek és vannak programok. Vélhetően eredményesek lesznek az évtizedek során. Mi azonban nem tudjuk elnézni a kastély őrének azt a közönyt, hogy miután bezsebelte a kétlejes jegyárakat, azonnal visszament a kuckójába, s meg sem próbálta felvenni velünk a kapcsolatot. Meg arra sem méltatott jóformán, hogy köszönjön.

Körbe lehet járni az épületeket, nézelődni lehet, egyik-másik helyiség nyitott. A nagy garral reklámozott Múzeum Kávézó viszont nem. Aztán kimegyünk az udvar nyugati peremére, ahol a tónak és a parknak kellene lennie.

Csekély és sekély nyoma a víznek, hepehupás, zsombékos, használhatatlan mezőre látni, a távolban az országút csíkja, melléje helyezett, ismerősen ronda és univerzális logisztikai konténerek, s a kép jobb sarkában Válaszút, belőle kimagaslik a báró Bánffy-ág kastélya és a Kallós-kúria, meg a mellette épült szórványkollégium tömbje. Nehezen tudjuk elképzelni itt a szebb jövőt. A kastély-turizmus nem szívleli az ugaron hagyott parkot és az építészetileg szennyezett környezetet. Itt a felújítással párhuzamosan dózeroltatni kellene az uniós pénzekből kipofozott középületeket, hogy elöl ismét teret kapjon a kastély, és a környezetet is művelni lenne jó, kerteket ápolni s építeni, ahogy az elődök tették több száz éven át. Vajon meglesz-e a többségi (román) akarat ahhoz, hogy a múlt és a minőség érdeke jegyében ezeket a fájdalmas és drága beavatkozásokat megtegyék? Ha az UNESCO és az Európai Unió akarata megmutatkozik és pénz is lesz hozzá, meg némi helyi haszon is felsejlik, akkor biztosan. Majd meglátjuk.

Vegyes érzések kavarognak bennünk, miközben jövögetünk hazafelé a Mezőségen neki Régennek. A román többségű falvakban, az egykori vendégmunkások ivadékai földjén, túlméretezett piros-sárga-kék lobogók csüngnek a póznákon s a hivatalokon mindenütt. Nincsen semmilyen ünnep, de úgy látszik, itt túlontúl fontos valakiknek a nemzeti(ségi) hovatartozás bizonygatása. Még Pusztakamaráson is.

Imitt-amott hatalmas új építésű házak. Nyolc-tíz-tizenkét szobás palotácskák, kocsi-beállóval, szökőkúttal, kovácsolt vaskapuval, kerti törpével.

Nem hideg még az este, de látni, hogy hőközpont működik némelyikben, már begyújtottak, mert fűteni kell az ötszáz négyzetmétereket. Az ilyen házaknál mindig egyetlen kéményen duvad kifelé a füst.

Kis kanyar után cigánysor. Egy cigányasszony szabadtéren, tűzre helyezett platnin főzi a vacsorát. Látjuk, hogy a purdék mezítláb állják körül a kondért.

Aztán nemsokára feltűnik az első székelykapu, a székely zászló, a rovásírás. Megnyugtató érzés hazajönni. Mintha másik országba érkeznénk. Pedig csak egy enklávé. És azt hisszük róla, hogy a miénk.

http://kulturhon.szhblog.ro/2012/11/01/multbol-lelegzo-jelen-2-%E2%80%93-bonchida/
Simó Márton
(képekkel)

A Bánffy Miklós életét bemutató vándorkiállítás 2012. november 9-ig látogatható a Csíki Székely Múzeumban.

www.csszm.ro
http://www.csszm.ro/

Előzmény

Válasz

Köszöntötték a kilencvenéves Kallós Zoltánt - FRISSÍTVE!

Szombat este gálaműsorral köszöntötték a Kolozsvári Állami Magyar Operában Kallós Zoltán néprajzkutatót. Az eseményt megtisztelte jelenlétével többek között Orbán Viktor miniszterelnök, Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, akadémikus, korábbi kulturális tárcavezető, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, aki Szabadság-szobor emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst.

Magyarország miniszterelnöke hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltánban "még mindig több tetterő lakozik, mint közülünk számosokban", és a néprajzkutató "naponta állít elénk mércét és példát". Megjegyezte, "a kilencven év, a tudós professzori érdemek, a szellemi frissesség, az élet-, akarat-, és tetterő elegendő a tiszteletre, főhajtásra és köszönetre", de nem magyarázza azt a meghatódottságot, amely átjárja a gála közönségét.

A miniszterelnök felidézte, régen nagy elismerés övezte az öreg honvédeket, akik Bem seregében a magyar szabadság zászlaja alatt küzdöttek az igaz ügyért. "Ez alatt a zászló alatt szolgálnánk mi magunk is. A mi munkánk, küldetésünk, célunk ugyanaz. Életünkkel valami nálunknál nagyobbat, magasabb rendűt, valami fontosabb ügyet szolgálni. A mi közös küldetésünk szolgálni a hazát, szolgálni a magyar hazát" - jelentette ki Orbán.

Megemlítette: Kallós Zoltán sohasem mások ellen, mindig csak a népéért, a megmaradásért dolgozott. Hatalmas tartományokat hódított meg, és tartott meg közös emlékezetünkben. Olyan tartományokat, amelyeket "mindörökre elmosott volna a feledés özönvize" - fogalmazott a kormányfő.

Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke Szabadság-szobor emlékéremmel tüntette ki a néprajztudóst. Köszöntésében azt hangsúlyozta, hogy Kallós Zoltán olyan korban helyezte biztonságba az erdélyi magyarság népi értékeit, amikor a diktatúra a megsemmisítésükre tört. Megjegyezte, más lehetne az életmű, ha energiáit nem a diktatúra szorításában, hanem egy szabad világban fordíthatta volna alkotásra.

Gergely Balázs, a kolozsvári magyar napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnöke is azt idézte fel, hogy a diktatúra idején Kallós Zoltán kolozsvári lakása "a népi mindentudás egyetemének" a helye volt, ahol a néprajzkutató "két házkutatás között" gyűjtötte és átadta az értékeket.

A gálaműsorban azoknak a tájegységeknek a népdalait adták elő erdélyi és moldvai hagyományőrzők, amelyeket Kallós Zoltán gyűjtött. A gála végén, valamennyi előadó Kallós Zoltánnal és a közönséggel együtt énekelte együtt a néprajzkutató kedvenc dalait.

A köztudottan nagy állatbarát néprajztudós egy kölyökkutyát kapott ajándékba az Orbán-családtól.

Kallós Zoltán 1926. március 26-án született Válaszúton. A Nemzet Művésze, Kossuth-díjas erdélyi néprajzkutató, a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti-Néprajzi Tagozatának tagja. Életrajzi adatairól bővebben ITT olvashat.

Az ünnepi műsor fináléja a Kolozsvári Állami Magyar Operában, amikor a közönség és a fellépők együtt éneklik Kallós Zoltán nótáját, Fordulj kedves lovam...

http://eloszekelyfold.com/web/I249--C24--Kultura--K%C3%B6sz%C3%B6nt%C3%B6ttek_a_kilencveneves_Kallos_Zoltant_-_FRISS%C3%8DTVE.html
Források: www.kormany.hu, MTI
Élő Székelyföld Munkacsoport
(videók)

Előzmény

Válasz

„Indulj el egy úton…”

Kallós Zoltán néprajzkutató munkásságát összegző kiállítás nyílik Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban. A kiállítás a 91. életévében járó jeles gyűjtő munkásságának különböző rétegeit, rejtett és látható értékeit kívánja bemutatni, szem előtt tartva azt a hitvallást, amelyet már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott: "Addig leszünk magyarok, amíg magyarul éneklünk és magyarul táncolunk, mert ez a kultúra tartott meg minket."

A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum által szervezett kiállítás megnyitására ma, Szent Márton napján, 2016. november 11-én, 17.00 órakor kerül sor.

Köszöntőt mond Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, a kiállítást megnyitja Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár és Bereczki Ibolya, a szentendrei Skanzen igazgató-helyettese. A rendezvény házigazdája Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója.

Közreműködik a Heveder zenekar.

Kapcsolódó írásunk Kallós Zoltán munkásságáról Kitüntették a 90 éves Kallós Zoltánt,
http://eloszekelyfold.com/web/I249--C24--Kultura--K%C3%B6sz%C3%B6nt%C3%B6ttek_a_kilencveneves_Kallos_Zoltant_-_FRISS%C3%8DTVE.html
illetve korábban Múltból lélegző jelen.
http://kulturhon.szhblog.ro/2012/10/19/multban-lelegzo-jelen-1-valaszut/

A kiállítás létrejöttéhez a Nemzetstratégiai Kutatóintézet társszervezőként járult hozzá.

Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várnak.

Székely Nemzeti Múzeum
Sepsiszentgyörgy
Kós Károly utca 10.

http://eloszekelyfold.com/web/I589--C21--%C3%89l%C5%91_Szekelyf%C3%B6ld--%E2%80%9EIndulj_el_egy_uton%E2%80%A6%E2%80%9D.html
Élő Székelyföld Munkacsoport

Válasz