parkany31
https://www.youtube.com/channel/UCX4oUSCmmmZZi3MxuV2-Mlw
Közzététel: 2013. szept. 29.

Koncert a Kulteában 2013.szeptember 28-án


Szöveg

szól a kakas már
majd megvirrad már
zöld erdõben sík mezõben
sétál egy madár

micsoda madár
micsoda madár
kék a lába zöld a szárnya
engem oda vár

várj madár várj
te csak mindig várj
ha az isten nekem rendelt
tied leszek már

mikor lesz az már
mikor lesz az már
jiboné hamik dosi
cion tömalé
akkor lesz az már

Leírás

Az összeállítás stúdiófelvétele hallható a magyar zsidó népzenét bemutató CD-nken, amelyik 1992-ben jelent meg Szól a kakas már címen. Ott ezt írtuk: ,,Móricz Zsigmond említi az Erdély trilógiájában, mint Bethlen Gábor, a nagy erdélyi fejedelem kedves dallamát. A `Nagy fejedelem` személye, és az Erdélyi Fejedelemségnek a korabeli Európában még szokatlan türelmes vallási politikája fontos szerepet játszott az erdélyi zsidó kultúra folyamatos fejlõdésében. A dal a legenda szerint a nagykállói szent rabbi, Reb Eizik nótája volt. Szabolcsi Bence, a világhírû zenetudós idézi egyik tanulmányában: `Taub Eizik 1780 körül került Nagykállóra melamednek (tanítónak) a nagykállói rasekol gyerekei mellé, s ott késõbb rabbi lett. A költõi lelkû, természetszeretõ pap a legenda szerint mezei sétája közben hallotta a dalt egy pásztorgyerektõl, s egy belsõ hang ellenállhatatlanul ösztönözte õt annak megtanulására. Megvette hát a dalt két aranyért. Abban a pillanatban, amikor a vásárt megkötötték, a rabbi megtanulta a dalt, a pásztorgyerek meg elfelejtette. Azóta a felvidéki zsidóság magáénak érzi a nótát, és zsoltáros virrasztásai, s egyéb vallásos ünnepei alkalmával mindenütt énekli, mivel annak szövegébõl Messiást váró, allegorikus értelmet érez ki.` A dal a magyar nyelvterületen általánosan ismert, sokszor vegyes magyar-héber szöveggel. A darab elején és végén hallható lassút Gheorghe Covacitól tanultuk, aki az apjával ezt Purimkor muzsikálta.­­ (részlet a lemez kísérőfüzetéből)
http://folkradio.hu/radio/album/felvetel/6522/szol_a_kakas_mar1


Szól a kakas már: az elveszett magyar zsidó népzenéről I 2014.01.27.
http://konzervatorium.blog.hu/2014/01/27/szol_a_kakas_mar_a_m

A magyar anyanyelvű zsidóság hagyományos zenéjét és táncait nem őrzi semmilyen hangfelvétel, kotta vagy leírás. A holokauszt előtti időkben léteztek magyar zsidó zenekarok, de ezek nem élték túl a deportálásokat. A filmben a Muzsikás együttes egy máramarosi román cigányprímás - Gheorghe Covaci (Farkasrév, Románia) - segítségével próbálja életre kelteni a régi magyar zsidó népzenét, amely kölcsönhatásban állt más vidékek zsidó dallamvilágával, stílusával éppúgy mint a velük élő – magyarok, románok, cigányok – népzenéjével. (Rendező: Szomjas György, 1992)

„A Magyarországon Szól a kakas már, külföldön Máramaros, The Lost Jewish Music of Transylvania címmel megjelent CD-n felső-Tisza-vidéki és erdélyi zsidó zene szól. Olyan muzsika, amelyet vagy elveszettnek hitt mindenki, vagy még a létezéséről sem tudott. S mikor kiküldték az album demóját az Egyesült Államokba, egy bostoni zsidó zenekutató azt írta vissza, hogy valószínűleg át kell értékelniük addigi kutatási eredményeiket. Mert hogy ők sem tudták, hogy ilyesmi még létezik egyáltalán. (…)

Miután a háború alatti deportálásokat egyetlen zsidó zenész sem élte túl ezért csak a zsidó közösségekben negyven évvel korábban rendszeresen zenélő cigány muzsikusok között lehetett erdélyi klezmer nyomaira bukkanni. Így találtak rá a máramarosi Gheorghe Covaci prímásra és a vajdaszentiványi Toni Árpád cimbalmosra, akiknek repertoárja Simon Zoltán gyűjtései mellett a lemez gerincét alkotta.”

„Valahol Kaliforniában a fiúk – vegyes összeállítású műsoruk részeként – három számot játszottak erről az albumról. Egyszer csak azt látom, hogy egy varkocsos, idősebb hithű zsidónak tűnő férfi mindenkit félrelökött, kikapott a tömegből egy nőt, és a Chasid táncra vadul ropni kezdte. Széthúzódtak körülötte az emberek, mindenki azt hitte, ő is a műsor része. Majd jött a Szól a kakas már, és ugyanez a fickó bömbölve zokogott.”

(Jávorszky Béla Szilárd: Muzsikás 40, 2013 128.,130.)



„Jibbone ha-mikdos ir cijon tömale, akkor lesz az már” – énekli Sebestyén Márta a Muzsikás együttes Szól a kakas már című albumának címadó dalában.
http://wangfolyo.blogspot.hu/2009/03/mikor-lesz-az-mar.html
(dal részletekkel)

Sebestyén Márta és a Muzsikás: Szól a kakas már (3'06"). A Szól a kakas már. Magyar zsidó népzene (1992) lemezről.
(Erről a lemezről már korábban, a „Bella ciao” feltételezett zsidó gyökerei kapcsán is írtunk. A Muzsikás együttes azokat az öreg cigányzenészeket járta végig, akik valaha az 1944-ben elpusztított máramarosi hászid zsidóság ünnepein zenéltek, s tőlük gyűjtötte össze e közösség egykori dalait.)

Szól a kakas már
Majd megvirrad már
Zöld erdőben, sík mezőben
sétál egy madár.

Micsoda madár,
Micsoda madár
Sárga lába, kék a szárnya
Engem odavár.

Várj, madár, várj
Te csak mindig várj
Ha az Isten néked rendelt
Tiéd leszek már.

Mikor lesz az már,
Mikor lesz az már?
Jibbone ha-mikdos ir Cijon tömale
Akkor lesz az már.

Vagyis mikor…?

A CD kísérőfüzetéhez ne forduljunk magyarázatért, itt csak a dal születésének legendás történetét olvashatjuk Szabolcsi Bence tolmácsolásában:

Taub Eizik hászid csodarabbi 1780 körül került Nagykállóra melamednek (tanítónak) a nagykállói rasekol gyerekei mellé, s ott később rabbi lett. A költői lelkű, természetszerető rabbi a legenda szerint mezei sétája közben hallotta a dalt egy pásztorgyerektől, s egy belső hang ellenállhatatlanul ösztönözte őt annak megtanulására. Megvette hát a dalt két forintért. Abban a pillanatban, amikor a vásárt megkötötték, a rabbi megtanulta a dalt, a pásztorgyerek meg elfelejtette. Azóta a felvidéki zsidóság magáénak érzi a nótát, és zsoltáros virrasztásai s egyéb vallásos ünnepei alkalmával mindenütt énekli, mivel annak szövegéből Messiást váró, allegorikus értelmet érez ki.

Magyar pásztorfiútól még az egyszeri csodarabbi is csak tősgyökeres magyar népdalt tud venni. Ezt Szabolcsi Bence sem látja másképp: a Szól a kakas már „egész magyar szövegében és egész dallamában egy jól ismert népdalnak nem is nagyon jelentékeny változata, erőszakkal betoldott héber sorokkal.” („Népdalok”, Az Egyenlőség Képes Folyóirata, 1921.) Ezekről az „erőszakos betoldásokról” még lesz szó. Először arra próbáljunk választ keresni, hogy egy többé-kevésbé tipikus magyar népdal hogyan válhatott ennyire népszerű haszid zsidó dallá?

A kérdésre az egyik választ a dallam modalitása adja. A zsidó zene – legyen az akár klezmer, akár liturgikus kántorének – a gregorián zenéhez hasonlóan modusok, skálák, jiddisül shteygerek köré szerveződik. Ezek egyike, az Ahavoh rabboh, amely az ebben
http://www.youtube.com/watch?v=cNgACLfsu08
a modusban recitált reggeli ima kezdőszavairól nyerte nevét, különlegesen népszerű a haszid zsidók közt: számtalan haszid eredetű klezmerdarab és tish nign – szombatonként és ünnepekkor a rabbi asztalánál, gyakran eksztatikus hangulatban énekelt dal – épül erre a skálára.

Az Ahavoh rabboh egy módosított fríg skálának felel meg – innen ered a klezmerben elterjedt jiddis neve, a freygish –, ahol a skála harmadik foka egy fél hanggal fel van emelve. Szolmizálva: m-f-szi-l-t-d'-r'-m'. Ahogy gyakran a kelet-európai népdaloknak, úgy ennek a skálának sincs egyértelmű „tulajdonosa”: a spanyol flamenco „cigány skála”, az arab és a török zene hijaz maqam néven ismeri. S ha közelebbről megvizsgáljuk kérdéses népdalunkat, a Szól a kakas már-t, ez is pont ugyanerre a bővített terces fríg skálára épül. Ily módon minden változtatás nélkül átvehette a zsidó közösség úgy, hogy dallamvilágában teljesen magáénak érezhette.

De térjünk most vissza a dal szövegéhez. Az utolsó versszakot leszámítva tipikus magyar szerelmes népdalszöveggel van dolgunk, több ismert magyar népdalból is visszaköszön a szerelmesek madár-allegóriája. Az utolsó versszak azonban késői betoldás, amelyet a dalt magáévá tevő haszid zsidó közösség – talán maga Eizik Taub – költött hozzá, s amely gyökeresen átértelmezi az egész dalt.

A versszak ominózus héber nyelvű sora szó szerinti idézet egy késő középkori pijutból, zsidó liturgikus költeményből. A Cur mi-selo című pijut legkésőbb a 14. században született Észak-Franciaországban ismeretlen költő tollából. A költemény elég hamar elterjedt Európa zsidó közösségeiben, s mind a mai napig felcsendül szombatonként az ünnepi terített asztal mellett az étkezés utáni áldás, a Birkat ha-mazon bevezetőjeként. – Érdekes megjegyezni, hogy a Cur mi-selo
http://www.youtube.com/watch?v=W9cn1pytmYI
ma elterjedt dallama ugyanarra az Ahavoh rabboh modusra épül, mint a Szól a kakas már.

A Cur mi-selo strófái a Birkat ha-mazon egyes áldásaihoz kapcsolódnak, amelyek hálát mondanak az Istentől kapott ételért, az Ősatyáknak örökbe adott földért, majd könyörögnek a Messiás eljöveteléért és a Szentély újjáépüléséért.

Ezekből a könyörgésekből emelte át a Szól a kakas már a pijut utolsó strófájának első sorát: יבנה המקדש עיר ציון תמלא, askenázi kiejtéssel: Jibbone ha-Mikdos, Ir Cijajn tömale. Magyarul: „Felépül a Szentély, és Sion Városa benépesül.” Akkor lesz az már.

Ez a betoldott strófa az Énekek éneke magasságába röpíti fel a dalt. Ahogy a hagyományos rabbinikus értelmezés szerint az Énekek énekének szerelmespárja az Örökkévaló és népének egymás utáni vágyakozását allegorizálja, ugyanúgy a Szól a kakas már énekese a számkivetett zsidó nép képviselőjeként vágyakozik szerelme, az Örökkévaló után, akivel csak a messiási időkben, az Ígéret Földjére való visszatérés és a jeruzsálemi Szentély újjáépítése után egyesülhet.

Így született meg egy potenciálisan zsidó dallamú magyar népdal és egy transzcendenssé emelt szerelmes vers házasságából a mai napig legnépszerűbb magyar nyelvű haszid dal.
[...]
Végül csendüljön fel a Szól a kakas már ma élő leghitelesebb tolmácsolójának, Eizik Taub rabbi hatodik generációs egyenes ági leszármazottjának, Rebbe Menachem Mendel Taubnak, a Kaliver – „Nagykállói” – haszid dinasztia rabbijának az előadásában. Nem tudom, mennyire tud a Kaliver Rebbe magyarul, mindenesetre a Szól a kakas már-t szinte hamisítatlan szabolcsi tájszólásban énekli. Jeruzsálemben, szombatonként, magyar nyelven.
https://youtu.be/DuTuKufvgO4


Hozzászólások

Farkas írta...

Biztos ismered, a szöveg eredetéhez:
http://szelence.com/tan/orlovszky_micsoda.html
A 'Sötét ködbűl alig tisztult' első három versszakát nem tudom hova tenni. Az 4. versszaktól, amikor megszólítja a madarat, szinte csak petrarkista képek és paradoxonok töltik meg a szöveget, de a harmatos kertben sétáló madár szerintem nem az. Ugyanakkor az első versszak képi bonyolultsága (hóval fedett szép virágokon lépdelő madár a ködös dérben) miatt nem mondanám azt sem, hogy "közköltészeti".
A steyghert nagyon köszönöm, nem tudtam, hogy van ilyen.


jel írta...

Zelk Zoltán:

MICSODA MADÁR

Jaj, a szelek drótsövénye
szét ne szedje már,
földet érjen, megpihenjen
ez a zöld madár.
Előbb ágra száll,
aztán gyöpre száll,
zöld erdőben, zöld mezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
fűhegyen megáll.
Idegen a táj,
Továbbmenne már,
véres még a bóbitája,
tolla csupa sár.
Ne menj el, madár,
kilobban a nyár,
sárga pernye hull a fákról,
füstöl a határ.
Nem megy a madár,
marad a madár,
sűrű eső lesz a rácsa,
ketrece a táj.
Holnap őszre vál,
aztán télre jár,
fehér fák közt, hómezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
dér gyöngyén megáll.





„Várj madár, várj…”
A hászidizmusról

A hászidizmus, ez a különös zsidó mozgalom jellegzetesen kelet-európai fejlemény. Figurái, témái, az egész irányzat a hajdanvolt zsidó népi élethez, a hagyományokhoz kötődnek, ám lelkük, gondolataik a kelet-európai miliőből fakadtak és terjedtek el a vallásos zsidóság körében világszerte.

A hászidizmus alapszavát (a héber hászid szót) általában jámbornak fordítják a magyarban, ez azonban semmiképp sem pontos. Elvégre az ókorban, időszámításunk előtt 167-ben kirobbant makkabeus szabadságküzdelem harcosai is hászidoknak nevezték magukat, holott ők kétségtelenül elismerésre méltó. ám nem éppen jámbor foglalatosságot űztek! Ezért aztán — szerény véleményem szerint — a hászidot inkább lelkesnek kéne fordítani. Olyan embert tekinthetünk ugyanis hászidnak, aki teljes odaadással vállalja azt a feladatot, azt az életformát, amelyet meggyőződése számára előír. Az igazi hászid mégsem fanatikus, inkább az önzetlen (s ebben az értelemben valóban jámbor) szeretet vezérli minden gondolatát és cselekedetét.

A hászid szó a héber a heszed rokona, ami gyakorló szeretetet jelent. (Érdekes, a magyar nyelv csak a szeretet és a szerelem szavait választja szét, míg a héberben az érzelmi és a gyakorló szeretetet különböztetjük meg egymástól, más-más szóval jelölve azokat.) Ezért az igazi hászidnak segítőkész szeretettel kell fordulnia a világ és embertársai felé. S nem csupán a hozzá közelállók irányában. Az egyik híres kelet-európai rabbi gyakran idézte mesterét, akit diákkorában megkérdezett:

A Talmud szerint azért nevezzük a gólyát haszidának, mert nagyon szereti az övéit. Hogyan lehet akkor, hogy mégis tisztátalan állatnak tartjuk?

A mester elgondolkodva így válaszolt:

— Mert csak az övéit szereti…

A kelet-európai hászidizmus a 18. század közepén, a Kárpátok túloldalán alakult ki, ahol nagyon sok nincstelen és tudatlan zsidó élt: favágók, tutajosok, kocsma-bérlők, mesteremberek, házalók és koldusok. Közöttük, a frankista mozgalom hatására, kabbalista és messianisztikus nézetek terjedtek. A Talmud-iskolák inkább csak egy szűk réteget vonzottak, az elit-kultúra fellegvárának tartották azokat, amelyeket az egyszerű nép fiai messze elkerültek. A politikai viszonyok is igen zavarosak voltak. Nagy-Lengyelország hanyatlani kezdett, 1648 nyarán a Bogdán Hmelnyicky által vezetett kozák lázadás szörnyű vérontáshoz vezetett, a lázadók több zsidó hitközséget kegyetlenül kifosztottak és lemészároltak. A kelet-európai zsidóság bizonytalan sorsa ekkor válik egyértelművé, s a félelmetes pogromok folyamatosan követték egymást. (Nem véletlen, hogy a pusztítást jelentő pogrom szó orosz, illetve ukrán eredetű.)

A hászid mozgalom alapítója egy szegény tanító, Jiszraél ben Eliezer (1700—1755) volt, akit a nép Báál Sém Tovnak, vagyis a Szent Istennév ismerőjének (csodatevőnek) tartott, s ezért héber rövidítéssel BESZT-nek is neveznek. (Mellesleg, jiddisül beszt a legjobbat jelenti.) A korabeli ortodoxiával szemben lépett föl, és igen gyorsan nagy sikert ért el. Nézeteire erősen hatott a kabbala, főként az izraeli (cfáti) Jichák Lurja Askenázi által képviselt gondolkodásmód. (Ezért tértek át BESZT hívei az Izraelben honos szefárd liturgiára, mivel a Mester az imaszövegeket és sorrendjüket is misztikusan értelmezte.)

Báál Sém Tov tanításának lényege a következő:

1, Isten előtt nem a tudás, nem a törvények szigorú betartása a fontos, hanem az odaadó szeretet, a jóakarat és a lélek tisztasága. A vallásos életmód, a sok rituális előírás és a számos jócselekedet lényege ugyanis az Istenszeretet, a felebaráti segítségnyújtás és az értelmes életvitel, egyszóval az emberszeretet. Ahogyan azt az egyik hászid rabbi egyértelműen ki is fejtette, amikor diákjai megkérték:

— Mester, taníts meg minket Isten szeretetére!

Mire a rabbi elgondolkodva így válaszolt:

— Szeressétek az embereket!

2. Nem önmegtartóztatással, nem szomorúsággal, hanem őszinte örömmel, tánccal-dallal kell szolgálni az Urat. Nem véletlen, hogy az egyik legismertebb hászid példázat arról az egyszerű pásztorfiúról mesél, aki a legszentebb zsidó ünnepen, jom kippur napján lépett a zsinagógába. Látta, amint a többiek saruikat levetve, fehér gyászruhában, önsanyargató böjttel, aszketikus fájdalommal imádkoznak az Egek Urához. A fiú felszaladt a Tóraá-olvasó emelvényre (a bímára), ott táncolni és hangosan fütyülni kezdett. Az imádkozók lehurrogták, s el akarták zavarni a pásztorgyereket, ám a rabbi így szólt:

— Az ő őszinte füttye és szívből jövő vidámsága többet ér Isten előtt, mint a ti böjtölésetek és egész napos imáitok…

A hászidizmusnak — érthetően — sok ellenfele akadt, elsősorban a kelet-európai rabbik között. Őket mitnagdim-nak (ellenzőknek) nevezi a zsidó művelődéstörténet. A küzdelem a 19. század végére jelentős mértékben enyhült, időközben azonban a hászid mozgalomnak rendkívül sok irányzata, fajtája támadt. Mondhatni annyi, ahány jelentős rabbi köré csoportosultak a hívek. A kezdeti lelkesedés, a hászidizmus lelki tisztasága is erősen megkopott a 19. Század során, ezért sokan csak az első két-három nemzedék tanításait tartják eredetinek és mértékadónak.

A hászidizmus vezéralakjai a mesterek, az úgynevezett cádikok. Ez a héber szó igaz embert jelent — így nevezik a hászid rabbit, vagy ahogy ők mondják, a rebét, a közösség lelki és szellemi vezetőjét. Náluk ugyanis a rabbinak nem tudásával, nem szakértelmével vagy tanításaival, inkább életmódjával és bölcs tapasztalatával kell kitűnnie. Egy híres hászid rabbit egyszer megkérdeztek tanítványai, miért ment el társához évekig tanulni, mire így válaszolt:

— Nem azért kerestem föl a cádikot, hogy a Tórát vagy a Talmudot megtanuljam tőle, hanem, hogy lássam, hogyan köti meg és hogyan oldja ki a saruját…

Sokan a cádikot csodatevőnek tartják, akihez messze földről vándorolnak a hívek bölcs tanácsért, gyógyulásért vagy csupán azért, hogy lássák, megérintsék. A cádik lakomáján való részvétel külön megtiszteltetésnek számít. Az „igaz ember” alig nyúl hozzá az ételhez, ám a maradék (a „srájem”) fölött mégis valóságos csata alakul ki a jelenlevők közt. A cádik népszerűsége még halála után sem csökken: sátorszerűen kialakított sírjához (az ajhelhoz) éppúgy elzarándokolnak az ájtatos hívek, mint annak idején, életében, asztalához.

A magyar népnyelv — nyilván a fentiek alapján — a cádikot csodarabbinak nevezi, róluk országszerte ismert mesék és legendák szólnak. S nem csupán zsidó körökben. A sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózesről például az járja, hogy az ifjú Kossuth Lajost meggyógyította. Érdekes, hogy ez a legenda más, csodarabbikról szóló történetekkel együtt, a magyar nép körében is megőrződött.

Dobos Ilona néprajztudós Tolcsván és néhány hegyaljai községben, az 1970-es években, a helyi lakosság körében csodarabbi-történeteket gyűjtött. A helybeliek évtizedek múltán is jól emlékeztek ezekre, noha a holocaust után már — sajnos — nem igen tértek oda vissza az egykori cádikok hívei. Mintegy tíz esztendővel később, 1986-ban néhány barátommal és tanítványommal — zsidó adatközlőktől — ugyancsak egybegyűjtöttünk jó néhány legendát a hajdanvolt cádikok világából. Mindenkit meglepett, hogy a különféle mesélőktől eredő történetek mennyire hasonlítottak egymásra…

Mára lényegében csak két hászid irányzat őrződött meg, s egyikük sem Kelet-Európában, hanem Amerikában, Izraelben és Nyugat-Európában szerzett magának számottevő közösséget. Csakhogy e két irányzat épp a lényegét felejtette el a hászidizmusnak: a lubavicsiak a tudást hozták vissza, a szatmári hászidok pedig a törvény önmegtartóztató szigorát. Így aztán ma már szinte meg sem lehet különböztetni a hászidokat az ortodoxoktól.

A hászidizmus filozófiája azonban — elsősorban az 1970-ben elhunyt Martin Buber irodalmi-tudományos tevékenysége révén — világszerte elterjedt, és jelentős mértékben befolyásolta a 20. század modern gondolkodóit, köztük az egzisztencialista Jean-Paul Sartre-t.

Az első jelentős magyar hászid rabbi, Taub Izsák (Eizik) Szerencsen született 1751-ben. A mestert, aki gyermekként állítólag még találkozott a hászidizmus alapítójával, a híres BESZT-tel, a 18. század végén, 30 évesen választották meg Nagy-Kálló és az akkori Szabolcs vármegye főrabbijául. Negyven éven át tevékenykedett — számos hívőt és tanítványt gyűjtve maga köré — ebben a hivatalában, 1821-ben bekövetkezett haláláig, aajhelja (sátorszerű sírboltja) ma is ott látható, a zsidó temető bejáratában. A „kállói szent” (der hájliger Kálever) terjesztette el világszerte azt a néhány magyar népdalt (köztük a „Szól a kakas már” és a „Sírnak-rínak a bárányok” címűeket), amelyeket héber szöveggel kiegészítve, kabbalista, messianisztikus tartalommal megtöltve hívei mindmáig énekelnek.

A legenda szerint a kállói szent sokat időzött a környező erdőkben és mezőkön, mert nagyon szerette és élvezte a természet szépségeit. Gyakran beszélgetett az egyszerű pásztorokkal és erdészekkel. Egyik sétája alkalmával a rabbi az erdő szélén egy pásztorfiút hallott énekelni. A dal nagyon megtetszett a mesternek, és állítólag felajánlotta a fiúnak, hogy megvenné tőle. Amaz boldogan kötötte meg a számára előnyösnek tűnő üzletet. A rabbi, miután átnyújtotta a beígért egy aranyat, megtanulta az éneket, a fiú pedig elfelejtette.

Szól a kakas már, majd megvirrad már,

Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár.

Micsoda madár, hej de micsoda madár?

Zöld a lába, kék a szárnya, engem odavár.

Várj madár, várj, te csak mindig várj,

Ha az Isten néked rendelt, tied leszek már.

De mikor lesz az már, hej de mikor lesz az már?

A jól ismert szatmári-erdélyi népdalt a rabbi kiegészítette. Úgy vélte ugyanis, hogy ez az ének a messiásról szól, mivel a kakas — a zsidó néphit szerint — a messiás hírnöke. Ezért aztán, az ő átiratában, két bibliai idézet került a dal végébe:

De mikor lesz az már, hej de mikor lesz az már?

Jibóne hamikdos, ír Cijajn tömálé

(= Ha felépül a Szentély, Sion városa benépesül),

akkor lesz az már!

És miért nincs az már, de miért nincs az már?

Umipné chatoénu golinu méarcénu

(= Bűneink miatt száműztek országunkból),

azért nincs az már.

A dal melódiája is megváltozott azáltal, hogy új környezetbe került: ritmusa lelassult, hangulata érzelmesebb, melankolikusabb lett. (Így halljuk ezt a dalt például Jan Peerce-nek, a Metropolitan híres énekesének nagylemezén, noha az előadóművész egy szót sem tud magyarul.)

Nem véletlen, hogy éppen a Hegyalján gyűjtötték a legtöbb csodarabbi-történetet, hiszen számos cádik tevékenykedett éppen itt, ahol a többnyire Lengyelországból, főként pedig Galíciából (a kóser bor elkészítése és exportlehetősége miatt) bevándorolt, megtelepült zsidók éltek. Itt működött — többek között — a bodrogkeresztúri, a büddszentmihályi, a mádi, az olaszliszkai, a tállyai és a tolcsvai csodarabbi. És itt élt (még a második-harmadik nemzedék képviselőjeként) a híres sátoraljaújhelyi csodarabbi, Teitelbeum Mózes (főművének címe alapján Jiszmáh Mose, Örvendj Mózes, 1759—1841), akihez — mint említettük — betegsége idején a gyermek Kossuth Lajost is elhozta édesanyja, reménykedve a cádik különös képességében, miután az orvosok már lemondtak a fiúról.

A magyar nemesasszony hintón érkezett Monokról Teitelbaum rabbihoz Sátoraljaújhelyre. (Itt említem meg, hogy annak idején, azon a tájon zsidó mesterek készítették a főúri hintókat, fiákereket.) Az édesanya magával hozta a beteg fiút. A rabbi állítólag megkérdezte a gyermek pontos nevét, majd — egy zsoltáridézetre épülő szójáték segítségével — megjósolta Kossuth kiemelkedő jövőjét, hogy nem csupán meggyógyul, de népének dísze-koronája lesz. Így szólt a mester:

— A Zsoltárok könyvében ugyanis ezt olvassuk: Natátá líréekhá nész, lehitnoszész mipné Kóset (Zászlót adsz, Istenem, tisztelőidnek, hogy kitűnjenek vele, a Te díszed miatt). A rabbi jóslata szerint Kossuth Lajos lesz az a dísz, amely népének dicsőséget szerez…

Teitelbaum rabbi egész életében komolyan várta a messiás mielőbbi megérkezését. Minden pénteken délután (még idős korában is) felkapaszkodott a Sátor-hegy tetejére, mert úgy értelmezte, a szombat beköszöntése előtt lesz a várva várt pillanat, és személyesen látni akarta a messiás tündöklő megjelenését. Egész délután a hegytetőn nézelődött, mivel onnan jó messzire lehetett ellátni, ám amikor lebukott a nap a látóhatár szélén, elhagyta őrhelyét. A szombat beköszöntött, és a rabbi csalódottan tért vissza a városba, hogy egy hét múlva új reménnyel várja a megváltást.

Amikor azután Teitelbaum rabbi 1841-ben megtért őseihez, a hitközség vezetői mesterük iránti tiszteletből úgy döntöttek, egy szegény, állástalan bóhert fogadnak fel, akinek ezután az lesz a feladata, hogy minden péntek délután, a szombat beköszöntése előtt megmássza a Sátor-hegyet, és jelentse a községnek, megérkezett-e a messiás.

Jellemző a korabeli zsidó közösség mély hitére, hogy a szegény fiú édesanyja a néphagyomány szerint felháborodva rontott be ekkor a hitközség elnökéhez:

— Mit képzelnek maguk? Ilyen foglalkozást adnak az én drága fiamnak? Mi lesz, ha holnap megjön a messiás, s akkor a fiam állás nélkül marad?…

Említettük, hogy a hászid irányzatok Kelet-Európában egyes neves rabbik (cádikok) személyéhez kötődtek. Ezek az irányzatok, iskolák még hosszú idővel a cádik halála után is tovább élhetnek. Egyes rabbik (persze, csak a 19. század második felétől) valóságos „királyi” udvart tartottak fenn, hintón utaztak, udvaroncaik (sameszaik) engedelme nélkül senki sem kerülhetett színük elé. A leghíresebb hászid iskolák a belzi, a szánci és a csortkovi „udvarok” voltak. (A belzi rebét 1944-ben, Budapesten keresztül, leborotválva, SS-egyenruhában mentették ki a fasiszták karjaiból.) A hászid rabbicsaládok között szoros rokoni szálak fűződtek, mivel többnyire egymás között házasodtak. A híres szánci cádik fia volt például az újfehértói csodarabbi, aki idős korában a holocaust áldozata lett.

A 19. században és a 20. század elején Magyarország-szerte számos ilyen „rabbi-udvar” jött létre, amelyek közül néhány (az Egyesült Államokban vagy Izraelben) még ma is tovább működik. Így tudunk a Bné Brák-i (izraeli) nagykállói és vizsnyici, valamint az amerikai pápai és egri „udvar” működéséről. A hajdani nagykálói csodarabbi utolsó leszármazottja például, számos hívével együtt, Eizik Taub minden februári Jahrzeitján, az évforduló napján (zájin ádár ünnepén) még mindig Magyarországra látogat.

Az első világháború harcai elől néhány neves cádik Magyarországra települt, és attól kezdve itt fejtette ki tevékenységét, közülük a nagyváradi vizsnyici udvar emelkedett ki. Ilyen volt azonban, többek között, a kninicsi csodarabbi is, akinek évfordulója nyár derekára, a zsinagógai tamuz hónap végére esik, s a Jahrzeit napján, gyermekkoromban, Édesanyámmal együtt fel szoktuk keresni sírját a Csörsz utcai hangulatos zsidó temetőben. Az idős cádik az első világháború idején menekült a galíciai Kninicsből Budapestre, ahol egy Schmutz Izsák nevű híve (volt növendéke) látta el őt élete végéig. Schmutznak csupán egyetlen kérése volt: a rabbi engedje meg, hogy halála után a lábaihoz temethessék. Ez a szerény kérés, itt a Csörsz utcai ortodox sírkertben, később maradéktalanul teljesült.

Magyarországon (különösen a Hegyalján) több olyan neves hászid rabbi működött, akiket életükben is csodatevőknek tartottak, s híveik vagy azok leszármazottai mindmáig előszeretettel keresik fel csoportosan sírjaikat. Azért is jönnek többen, hogy a mester sátorszerűen kiépített sírboltja mellett emlékimát, kaddist mondhassanak. Az évforduló napján a Talmud alapszövegét, Misnát szoktak tanulni, ugyancsak csoportosan. A Misna szót ugyanis a héberben a lélek jelentésű nesamá betűivel kell leírni...

Évforduló napján a hászidok emlékmécsest gyújtanak, s nem csupán odahaza, hanem — mintegy a kelet-európai keresztény népszokás tükörképeként — a sírnál is. Persze, ennek magyarázatát fellelték a hagyományos irodalomban. A bibliai Példabeszédek könyvében (20. fejezet, 27. vers) ugyanis ezt olvassuk: „az ember lelke Isten mécsese”...

A gyakran messze földről érkező hívek ilyen kérőcédulákkal ostromolták rabbijukat, s a kvitlit csak a samesz közvetítésével lehetett eljuttatni a cádikhoz. A közvetítés olykor jelentős pénzébe is került a hívőnek, amit héberül pidjonnak, jiddisül pidjengeltnek, megváltási összegnek, váltságdíjnak neveztek. Egyes hászidok véleménye szerint a pidjon megváltja a lelket a túlvilági szenvedéstől. (midinó sel géhinom, vagyis a pokol ítéletétől). Ez a tipikusan keresztény gondolat eredetileg teljesen idegen a zsidóságtól, ennek ellenére gyakorolták. (Több hászid „udvarban” ezt a pénzt szétosztották a szegények között.)

A kvitli a régi német Quittel-ből ered. ez pedig rokona a ma is használatos Quittungnak, a nyugtának. Ami a kérőcédulát illeti, előfordult, hogy a rabbi ugyanerre a cédulára írta válaszát, ezért a csodarabbik kézzel írt vagy nyomtatott céduláit is kvitlinek mondják. Persze, többnyire az volt a bevált gyakorlat, hogy a cádik kis kabbalisztikus talizmánokat, vagy még inkább feliratos kámeákat (jiddisül kmée) osztogatott. Ezeket nagy tisztelettel őrizték meg a hívek, olykor nemzedékről nemzedékre továbbadták, mert — úgymond — megvédenek minden bajtól. Még ma is lehet olykor találkozni ilyen kámeával, vagy azokkal a történetekkel, amelyek a rabbi-talizmánok csodás erejéről szólnak.

Manapság többnyire csupán azokat a kérőcédulákat nevezik kvitlinek, amelyeket az elhunyt híres rabbik (cádikok) sátorszerű sírjába csúsztatnak a jámbor hívők. És persze, kvitlit szoktunk helyezni (ki tudja, talán ősidők óta?) a jeruzsálemi Siratófal, a Kótel maaraví hatalmas kőkockái közé. Sőt, nem csupán vallásos emberek gyakorolják ezt a szokást. Mose Dajan, Izrael egykori hadügyminisztere, aki közismerten vallástalan volt, a „hatnapos háború” idején, amikor 1967. június 7-én szerdán délben felszabadították a Nyugati falat, meghatódottságában maga is egy kvitlit csúsztatott az ősi kövek közé. A kérőcédulán — s ez is oly jellemző — egy bibliai zsoltáridézet állt: salom al-Jiszraél, vagyis „béke legyen Izrael számára”…

http://www.zsido.hu/vallas/haszid.htm
Raj Tamás