buggyeszpapesz töltötte fel ezen a napon: 2008.09.06.
http://www.youtube.com/user/buggyeszpapesz

Ignite - A Place Called Home (Hungarian version)

AZ "A Place Called Home" dal, európai albumra készült magyar változata.

Dalszövegek:

A csitári hegyek alatt

A csitári hegyek alatt régen leesett a hó.
Azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló.
Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet?
Így hát, kedves kisangyalom, nem lehetek a tied.

Amoda le van egy erdő, jaj de nagyon messze van,
Közepibe, közepibe két rozmaringbokor van.
Egyik hajlik a vállamra, másik a babáméra,
Így hát kedves kisangyalom, tied leszek valaha.
http://www.fsz.bme.hu/mtsz/dalok/dal0413.htm

Vagy:
http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/10746/nepdalok/a-csitari-hegyek-alatt-zeneszoveg.html


Kossuth Lajos azt üzente ...

Kossuth Lajos azt üzente,
Elfogyott a regimentje!!
Ha még egyszer, azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni,
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!!!

Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára!!
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!!
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!!!

Kossuth Lajos íródeák
Nem kell néki gyertyavilág
Megírja ő a levelet, egy ragyogó csillag mellett
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!!

Kossuth Lajos azt üzente,
Elfogyott a regimentje!!
Ha elfogyott kettő-három, lesz helyette tizenhárom,
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!!

Kossuth Lajos azt üzente,
Elfogyott a regimentje!!
Kossuth Lajos nem lett volna, katona se lettem volna
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!!

Nyolcszáznegyven-kilenc óta,
Hangzik még a Kossuth-nóta!
Addig fújjuk, addig hangzik,
míg a Nemzet ki nem alszik,
Éljen a magyar szabadság,
Éljen a Haza!!!

Ignite

Because I feel so scared when you're all alone
This plane rides long and I miss my home
I feel so scared when you're all alone
These wheels keep rollin' on and on, ohoh


Az Ignite énekese Téglás Zoltán
http://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A9gl%C3%A1s_Zolt%C3%A1n


„Onnan jön majd a világvége” + Videók
Téglás Zoltán a sötét napokról, a Mexikói-öbölről és a magyar zenekarokról
2010 szept. 29.
http://mno.hu/belfold/onnan_jon_majd_a_vilagvege__videok-221280

Magyarországon él, de sosincs itthon Téglás Zoltán, az Ignite, a Pennywise frontembere. Az önmagát magyar szívűnek és amerikai fejűnek tartó énekessel elsősorban zenéről és politikáról beszélgettünk a Dürer-kertben, ahol harmadik zenekarával, a Zoli Banddel adott koncertet. Interjúnk.

– A legutóbbi, 2006-os Ignite-lemez, az Our Darkest Days egy tempós, sodró album volt, turnézott is vele több évig. Most azonban 2010-et írunk, és egy nyugodt, akusztikus produkció élén láthatjuk. Hova tűnt a pörgés? Elfogyott a lendület?
– Nem a lendület a fontos, hanem az, hogy állandóan zenét írok. Az élet márpedig csak olyan, hogy nemcsak jó oldala van, hanem rossz is, és ilyenkor ezekkel a nyugodtabb dalokkal gyógyítom magam. Mindig szerettem az olyan színészeket, mint Tom Hanks vagy Robin Williams. Első osztályú komédiásként kezdték, ma pedig már nagyon komoly drámákban szerepelnek. Valami hasonlót szeretnék csinálni én is a zenében, a különbség az, hogy nekem a saját számaimban kell bízni, nekik ott a rendező és a forgatókönyv. Így viszont megvan az az előnyöm, hogy nem kell görcsölnöm, és a saját zenémet játszhatom. Ahogy az Ignite-tal és a Pennywise-zal is.

– Apropó, bizalom! Mindkét hazájában, Magyarországon és az Egyesült Államokban is azok a politikai erők kerültek kormányra, amelyek mellett kiállt korábban. Bízik bennük?
– Egészen idáig úgy volt, hogy én mindig hittem egy adott kormánynak, és ki is álltam mellette. De Barack Obamában nagyot csalódtam a Mexikói-öbölben történtek miatt. Gondoljunk bele: hagyta, hogy egy brit vállalat a tengerbe engedjen elképesztő mennyiségű olajat, csak mert spórolni akart. Ráadásul megtörténhetett az is, hogy az amerikai hatóságok természetvédelmi aktivistákat tartóztattak le csak azért, hogy ne lássanak semmit abból, pontosan mit is csinálnak az öbölben a BP emberei. Hihetetlenül hangozhat, de George W. Bush környezetpolitikája jobb volt. Magyarországon pedig azt éreztem, hogy a politika terén mindig ki akartak használni. Nekem az a fontos idehaza, hogy mi a jó Magyarországnak. Van egy párt itthon, amelyik nem adja el a vizet a franciáknak, nem pazarolnak, nem tömik tele a zsebüket, mint az előző garnitúra. Az ő teljesítményük botrányos volt. Bízom benne, hogy ebben a kormányban vannak, akik igazán szeretik ezt az országot, nem adják el, és nem lopják szét.

– Az előző garnitúráról amúgy a napokban derült ki, hogy nem túl etikus megfigyelési módszereket alkalmazott. Ha jól tudom, ezen a téren Önnek is van némi tapasztalata...
– Igen, még a szocializmusból. A szüleimet kérdezgették folyamatosan az állambiztonságiak, amikor itthon voltunk. Mindent akartak tudni: merre jártunk, kivel beszéltünk, és így tovább. Engem – kilencéves ha lehettem akkor – pedig megpróbáltak átcsalni egy másik szobába és megtudni tőlem, hogy mit beszélnek a nagyszüleim a pártról, a kormányról. De ugyanezt csinálták Bushék is, csak ők a terrorizmustól tartottak, ennek érdekében hozták a hazafias törvényt, amit Obama aztán még szigorúbbá tett.

– Maradjunk még az Our Darkest Daysnél, ha lehet. Erről azt nyilatkozta, ezeknek a „sötét napoknak” el kell jönniük, hogy aztán valami jobb következhessen. Mondta mindezt a válság előtt.
– És egy háború kellős közepén. Ráadásul a háború még mindig tart, még akkor is, ha ez a televízióban nem egészen így látszik. Teljesen tönkretettük a Közel-Keletet, onnan jön majd a világvége. Pedig nem olyan bonyolult ott se a helyzet: egyszerű emberek akarnak maguknak egy kis darab földet, ahol nyugodtan élhetnek. Csak az egyik a Tórát, a másik a Bibliát, a harmadik meg a Koránt olvassa. A gazdasági válság pedig megmutatta, hogy mi lesz akkor, ha minden szabályozás nélkül hagyjuk a bankokat. Piramisjáték.

– Térjünk kicsit vissza a zenéhez! Magyar zenéket szokott hallgatni?
– Régieket igen. Illést, LGT-t, Omegát, Piramist, régi Eddát. Egy Omega-számot egyébként nagyon szeretnék feldolgozni, mert nagyon tisztelem őket. Ha lett volna lehetőségük turnézni – a kommunizmusban erről ugye szó sem lehetett –, akkor ma olyan sikeresek lennének, mint a Scorpions.

– Korábban népdalt dolgoztak fel, ami nagyon népszerű lett. Ma már az a divat, hogy népzenei hangszereléssel adnak elő könnyűzenei slágereket. Ilyesmit nem tervez?
– Ma este játszunk egy ilyet, ez a kérdésre a válaszom. Fele angol, fele magyar, a Tavaszi szél című népdalunkat írtuk át. Az lett a címe, hogy I’m Gone, I’m Commin’ Home, és arról szól, hogy milyen, amikor az ember elhagyja a hazáját. Nálam ez egy kicsit bonyolult, mert ugyan magyar szívem és lelkem van, de amerikai fejem. Hála Istennek! Ennek köszönhetően tudok annyit dolgozni és tudok tenni azért, hogy jó legyen az életem. Ez a mentalitás nagyon hiányzik idehaza. Nem a levegőbe beszélek: öt Ignite-turnén alkalmaztunk magyarokat, hogy segítsünk nekik, de folyton csak panaszkodtak, aztán hazamentek. Az itteni zenekarokkal is ez a helyzet. Egyszer fellépett itt a Rise Against. Akartam velük énekelni, és két soron egy órát dolgoztunk, hogy jó legyen. Egy magyar bandánál ez elképzelhetetlen.

– Pedig két nagy kereskedelmi csatornánkon most próbálják kitalálni a magyar popzenét különböző tehetségkutatókon...
– Voltam már zsűritag magyar tehetségkutatón. Nem hangoltak be a zenészek, nem próbáltak előtte, és ami a legrosszabb: nem volt bennük érzés. A hetvenes években nehezebb volt az élet, nehezebb volt pénzt keresni, mégis fantasztikus zenék születtek. Sajnálom, hogy ez nincs így, mert nagyon szeretnék magyar zenekarokkal játszani. Tudom, hogy nekik ma is nehéz, de az amerikai zenekarok nem azért jönnek ide, mert nekik könnyű, hanem mert nagyon keményen dolgoznak, és az életüket fektetik a zenekarjaikba.

– És a szövegeikbe. Az Ignite-nál legalábbis újabban ezt tapasztalni. Hogyhogy eddig nem hallottunk ennyi személyes témát?
– Az előző két lemezünk alatt gyorsan éltem, és ez visszavágott. Megittam naponta egy üveg whiskey-t, és ez lerombolta az életemet. Alkoholista lettem, és az Our Darkest Days személyes dalai arról is szólnak, hogy hogyan álltam le az alkohollal, és hova érkeztem meg. Szó szerint kell ezt érteni, ugyanis Rio De Janeiróban majdnem kiugrottam részegen egy ötcsillagos szálloda tizenötödik emeletéről. Ilyen voltam én is: kívülről minden szép volt, de belül – nincs rá jobb szó – rohadtam. Akkor csak arra figyeltem, hogy mi a jó nekem, és ez lett a vége. Most arra figyelek, hogy mi a jó másoknak.

– Magyarországon vagy Amerikában?
– Én itt élek Magyarországon, csak sosem vagyok itthon. Ugyanis egy évben kilenc hónapot turnézom, utána pedig lemezeket készítek. Pennywise, Ignite, Zoli Band – ebben a sorrendben. Szóval nem unatkozom.


Téglás Zoli: „Nagyon kritikus vagyok magammal szemben”
2011 okt. 11.
http://www.shockmagazin.hu/portal/interju/teglas-zoli-nagyon-kritikus-vagyok-magammal-szemben

Téglás Zoli a világ egyik legismertebb magyar rockzenésze, amolyan igazi hardcore hungarikum, akinél régóta nem csak huszonnégy órából áll a nap, hanem legalább a háromszorosából. Zoli idén nyáron mind a Pennywise-zal, mind az Ignite-tal fellépett Magyarországon, most pedig lassan mindkét zenekarral nekiállnak a régóta esedékes új albumoknak, eközben azonban az énekes szólócsapata, a nyugisabb vizeken evező Zoli Band is aktív. A megállíthatatlan frontemberrel múltról, jelenről és jövőről egyaránt beszélgettünk.

Egész nyáron aktívan turnéztál, Magyarországon is felléptél mind a Pennywise-zal, mind az Ignite-tal.

Egész pontosan huszonegy koncertet adtunk a Pennywise-zal, aztán tizenegyet az Ignite-tal, utána pedig jött még egy Pennywise buli Spanyolországban.

Nehéz magadat átállítani egyik üzemmódból a másikba?

A két zenekar teljesen mást kíván meg az embertől. A Pennywise olyan, mint egy non-stop bunyó: folyamatosan védened kell magad, nem tudod, honnan ér támadás. Olyan bolondok azok a srácok, hogy valami hihetetlen, és annyira stresszes az egész, hogy érthető is, miért isznak annyira. Három-négy üveg Grey Goose vodka, két üveg Jack, két üveg keserűlikőr, három üveg vörösbor és nyolc-kilenc karton sör minden este elmegy, sokszor még venni is kell utána. A színpadon is káosz van: Fletcher (Fletcher Dragge gitáros) simán fejbever, ha valami éppen nem tetszik neki, üvölt a gitár, teljesen más a hangzás Randy (Randy Bradbury basszusgitáros) és Fletcher oldalán, a dob hol húz, hol nyom... Totál bolondokháza az egész zenekar. Na, az Ignite ehhez képest teljesen más. Ott pozitív a hozzáállás, nincs ivás koncert közben, a dob olyan, mint a metronóm, és a folyamatos fejlődésen van a hangsúly.

Amikor beléptél a Pennywise-ba, nem féltél attól, hogy „összecsúszik" a két történet? Már csak a hangod miatt is, hiszen roppant karakteres...

A Pennywise-ot elsősorban a rajongók miatt szeretem: majdnem mindenkinek van tetkója, pólója, ismerik az összes dalt, tényleg ez az életük. Nagyon sok Pennywise rajongó szereti az Ignite-ot is, és persze féltek is, amikor beléptem, azt mondták, más lesz a dolog velem, „a hardcore Klaus Meinével"... (mosolyog) Vagyis tartottak tőle, hogy el fogom baszni az egészet, mert eleinte nem hitték el, hogy mélyebben is tudok énekelni. Aztán ahogy elkezdtünk koncertezni, a végén már mindenki nagyon szerette ezt az egészet. Az Ignite srácok pedig ezzel párhuzamosan attól féltek, hogyan tudunk majd turnézni. Most pedig mindkét csapattal lemezt készítünk, tehát nagyon oda kell figyelni arra, hogy a Pennywise és az Ignite album is a lehető legjobban sikerüljön. Ha szar lemezt csinálunk a Pennywise-nak, mindenki azt fogja mondani, hogy én basztam el a zenekart, ha meg az Ignite lemez nem lesz száz százalékos, mindenki azt magyarázza majd, hogy már vége a csapatnak. Vagyis kicsit olyan ez, mintha két nővel élnél egyszerre házasságban. Sem a Pennywise, sem az Ignite rajongóit nem lehet leszarni. Tökéletes lemezt kell írni mindkét bandának, ez azonban nehéz, rengeteg munkám fekszik benne. És még ugye ott a saját zenekarom, a Zoli Band is, akikkel decemberben megint szeretnénk Európában turnézni.

Melyik a három banda közül a legfontosabb számodra?

Mindhárom zenekarnak megvan a maga szépsége és rondasága, akárcsak egy embernek. Ahogy mondtam, a Pennywise-ban a közönséget imádom a legjobban. A zene csak húz, és érzed, hogy a rajongók inni, bulizni, énekelni jöttek el. Amikor mondjuk 30 ezer ember énekli a Bro Hymnt Ausztráliában, ahol a Pennywise hatalmas névnek számít, az valami leírhatatlan élmény. Látod, hogy mindannyian szívből énekelnek, és libabőrös leszel. Tényleg a rajongók életének filmzenéjét jelentik a nóták, és ez látszik is rajtuk. Ugyanez az Ignite-nál is megvan, de az a közönség máshogy érzi, máshogy hallgatja a zenét. Szeretik a precizitást, az érzést, az apróságokat, a dallamokat, nemcsak az energiát veszik át. A Zoli Bandben pedig mindig is csak magamnak írtam a számokat. Nincsenek rádióslágerek, de átlagban ott is van 5-600 néző egy-egy koncerten.

Nem lehet túl sok szabadidőd...

Egyszerűen nincs elég idő egy napban. Ráadásul otthon, Amerikában pelikánokat is mentek heti három-négy alkalommal. Kimegyek a tengerre, kiveszem őket a vízből, levágom róluk a hálót, mert az idióták nem tudnak pecázni, a madarak meg beleakadnak a rosszul kitett hálókba, vagy összevágják a csőrüket, mit tudom én... Ha nem vagyok ott, ezek az állatok meghalnak, így mindez roppant fontos számomra.

Ezt a Sea Shepherd keretein belül csinálod?

Nem, ez a Pelican Rescue Team. A Sea Shepherd másik történet, de az is aktuális. És ugye emellett nemsokára még kisgyerekem is születik majd. Vagyis tényleg elég sok Red Bullra lesz majd szükségem a következő időszakban... (mosolyog) De olyan felkéréseket kapok, amikre egyszerűen nem lehet nemet mondani. Én Veresegyházáról származom, egy kis faluból. Most mit mondjak, amikor felhív Matt Sorum, Steven Adler vagy Lemmy, hogy zenéljek velük? Mondjam azt, hogy nem? Annyi lehetőségem akad, hogy attól félek, mire tudok fókuszálni ezek közül és mire nem. Persze nyilván nem énekelhetek én mindenhol, hiszen otthon is kell lennem.

Mit gondolsz, mikor jöhet ki az új Ignite album? Egyáltalán miért kell rá ennyit várni?

Tizenöt évig zenéltünk együtt, és utána kicsit tele lettünk egymással. Kellett ez a két év ahhoz, hogy rádöbbenjünk, mekkora lehetőség, hogy együtt játszhattunk. Európában most nyáron a nagy fesztiválokon nem egy helyen 15-20 ezer ember jött el megnézni csak minket. Hihetetlenül szerencsések vagyunk, hiszen hány zenekar létezik a világon, és hány tud ebből így turnézni? Akár egész évben megállás nélkül koncertezhetnénk az Ignite-tal, mert lenne rá igény. Vissza akarom adni ezt a szeretetet a közönségnek az új lemezzel, aminek mindenképpen jobbnak kell lennie az előző albumnál. Nagyjából húsz dalvázlatunk van, de ezek még nincsenek készen. Az már az én bajom, hogy nagyon kritikus vagyok magammal szemben, és akár simán kidobok olyan dalokat is, amiket mások imádnak, és nem értik, mi bajom velük. Ilyenkor nem látom a fát az erdőtől: nem tetszik a hangom, nem vagyok elégedett, és csak akkor hiszem el, hogy minden oké, amikor a közönség visszajelzéséből leszűröm, hogy tetszik nekik a nóta. Vagyis nem tudom csak úgy kiszarni magamból a dalokat. Nálam ez egy fájdalmas folyamat.

Dallamosabb vagy zúzósabb albumra számíthatunk?

Egyszerre lesz dallamos és zúzós.

A vendégszerepléseid közül melyik volt a legemlékezetesebb?

Énekeltem például a The Who musicaljében, a Quadropheniában. A filmben Sting alakította Ace Face-t, én pedig a turnén énekeltem a szerepet Amerikában. Nyolc vagy kilenc állomásról volt szó, és a harmadik nap Los Angelesben tíz perc alatt elkelt mind a hatszáz jegy, darabonként négyszáz dollárért. Ott volt Francis Ford Coppola lánya meg Cameron Crowe is, tényleg tele volt hírességekkel a nézőtér. Acapella énekelve jöttem ki, és végig úgy énekeltem, mint egy punk rockos énekes, nem pedig musicalesen. Vagyis nem színészkedtem, és ez láthatóan tetszett nekik, hiszen nem ezt szokták meg ebben a közegben. Davey Havokkel beszélgettünk erről nemrég, aki meg a Green Day-féle American Idiot musicalben kapott szerepet. Egy musicalszínész szerepet játszik, mi meg egyszerűen csak kurvára el akarjuk énekelni az adott dalt, és arra törekszünk, hogy átjöjjön, hiszen más iskolából származunk, ahol lehet, hogy verekedni kellett, lehet, hogy nem fizettek meg vagy nem ettél, de akkor is megcsináltad, amit muszáj volt.

És ugye ne feledkezzünk meg a Misfits sztoriról sem...

Sokan arról panaszkodtak akkoriban a neten, hogy playbackeltem, mert nem hitték el, hogy tudok olyan mélyen énekelni. Pedig tudok. Kicsit egyébként olyan volt a Misfits is, mint a Pennywise: a gitárnak és a basszusgitárnak is széttört, ragasztgatott nyaka van, amik folyamatosan mennek szét, ahogy egyre melegebb lesz az este. Mivel a gitárra volt külön hangtechnikus, a basszusra meg nem, tök mást hallottál a színpadon is, ahogy mentél ide-oda a deszkákon. Idióták, hát hogyan lehetne playbackelni ilyen alapokra? (nevet) Semmi mást nem csináltam, csak gyúrtam, felmentem 210 fontra (nagyjából 95 kilogramm – D.Á.) a napi ötszöri evéstől meg a sok tömegnövelőtől. Még a pankrációba is belecsúsztunk egy kicsit a felkészülés során, mert volt a koncertekhez ilyen őrült pankrációs show... Nemrég egyébként Jerry Only is felhívott, hogy szeretne ismét velem dolgozni, és ezt is szeretném megcsinálni, hiszen imádom Glenn Danziget meg azokat a nótákat. Nem Michale Graves akartam lenni, de ez már a kinézetemen is látszott: fekete haj csíkban lehúzva, kigyúrt test, fekete nadrág... És a nézők pontosan ezt várták. Csak pozitív emlékeim vannak arról a turnéról. Jerry nagyon jó barátom, és a többiek is kellemes, klassz emberek: önzetlenek, barátságosak.

Mi a helyzet Glenn Danziggel? Őt ismered esetleg személyesen?

Kétszer találkoztam vele. Egy nagyon szép részen lakik Los Angelesben, a háza viszont olyan, mintha csak a The Munstersben lennénk. (Ez egy roppant sikeres amerikai televíziós horrorvígjáték-sorozat volt a '60-as években – D.Á.) Kihalt rózsák, semmi fű, minden fekete, denevérek fészkelnek az eresz alatt... Ő pedig kint állt éppen a kertben, és fekete csizmában locsolta a gazt. Közben pedig három-négy csaj volt bent a házban. Így él.

Mit gondolt arról, hogy te énekelted a dalait?

Leszarta! (nevet) Amikor beléptem a Pennywise-ba, beszéltem előtte Jim Lindberggel, aki jó barátom, és tudni akartam, nem zavarja-e a dolog, hiszen ha más énekli a dalodat, az kicsit olyan, mintha más dugná a feleségedet. Jim azt mondta, megtisztelő, hogy én kerültem a helyére, és elsőként ő is mindenképpen engem választott volna. A zenét szerelemből csinálod, és senkivel sem hiányzik a harag, szóval jobb előre letisztázni ezeket a dolgokat. Danzignek is mondtam, hogy én megpróbálok ő lenni, de azért mindenki az eredeti Misfitset akarja látni. Őt viszont nem érdekli ez az egész. Jerry mesélte, hogy Sharon Osbourne egyetlen estéért egymillió dollárt kínált nekik az OzzFesten, de még így sem jött össze a dolog. Danzignek nem kell a pénz, és nem szeretik egymást.

Annak idején a Who Sold Out Now? dalotokban volt egy sor, ami nekem nagyon tetszett, az „I care about hardcore but I hate the scene". Ma is aktuálisnak érzed ezt a mondatot?

A '80-as években a börtönből kijött srácokból lettek a punkok. Iszonyú veszélyes idők voltak azok: verekedések, késelések, balhék mentek minden este. Amikor 1994-ben elkezdődött az Ignite karrierje, mi ezzel szemben pozitív, erőszakmentes formában akartuk játszani ezt a fajta zenét, és ez sokáig működött is. Aztán utána megint elharapódzott az erőszak a színtéren, kezdődtek ismét a verekedések, megjelentek a nácik a koncerteken... Mindig azt kérdeztem tőlük, hogy miért ide jöttek, miért nem inkább egy rap bulira? „Itt könnyű megverni a vékony srácokat, menjetek le a feketék közé, és ott nyomassátok a hülyeségeteket, majd meglátjuk, mi sül ki belőle", mondtam nekik. A hasonló esetek miatt jött ki belőlem ez a sor. Játszottuk a zenét, mindenki imádta, jól érezte magát, aztán megjelentek ezek a faszfejek, és tíz ember miatt a többiek is elkezdték magukat kényelmetlenül érezni a koncerteken. Európában hálistennek nem jellemző az ilyesmi, az egész színtér hatalmas, ereje teljében van. És meg lehet nézni, hol van most ezzel szemben Amerikában a műfaj: a béka segge alatt. Mert Európában nincs verekedés, egyszerűen túl okosak hozzá az itteni emberek. Németországban a hatalmas fesztiválokon is elég egy kidobó a színpad elé, mert ki van írva, hogy ne menj fel a színpadra. És az emberek nem is mennek fel. Tehát más a színtér itt és más Amerikában.

Evezzünk kicsit más vizekre! Gyakran jársz haza Magyarországra, de nyilván más szemmel nézed az itteni állapotokat, mint aki folyamatosan itt él. Neked mik a benyomásaid: milyen irányba változott Magyarország az elmúlt tizenöt-húsz évben?

A Bush-adminisztráció nyolc év alatt alaposan szétbaszta Amerikát, és ahogy nézem, Magyarországon is leszarják az embereket a politikusok. Ma már ha kimész Szlovákiába, Lengyelországba, sőt, Erdélybe, azt fogod látni, hogy sokkal jobb az élet, mint itt. Látszik a repülőtereken, a városokon, hogy az adóból befolyt sok pénzt valahol visszaforgatják a fejlesztésekbe. Budapest ehhez képest a gyönyörű régi épületektől eltekintve lassan már olyan, mint Bukarest vagy Szófia. És azt is nagyon unom, hogy itt valahogy mindig át kell baszni valakit. Már ahogy leszállsz a repülőről, akkor kezdődik az egész, hiszen egyből rosszul ad vissza a taxis, amint meghallja, hogy kicsit töröd a magyart. Magyarországra régen mindenki bulizni meg enni jött, de ma már azt mondom az ismerősöknek, hogy eszükbe ne jusson a Váci utcán beülni valahová, hogy aztán jól átverjék őket... Segítem az itthoniakat, és azt látom, hogy háromezer dollárt fizettem ki gázszámlára, meg hogy tizenegy dollárba kerül egy gallon benzin. Miért? Hogyan? Eközben pedig nem tartunk össze, hanem legázoljuk egymást. Nem látom itt a jövőt, és aki tud, az már igyekszik is elmenni innen. Nem látom, mire megy ki ez az egész. Az a cél, hogy valaki olcsón meg tudja vásárolni az országot? Nem tudom... Az mindenesetre biztos, hogy a németeknél látod a hazaszeretet a politikusokban, Magyarországon viszont nem. Félek, hogy mi lesz itt, és fáj is látni ezt az egészet, mert imádom ezt az országot. Ilyenkor persze egy csomóan jönnek azzal, hogy „Na, könnyű nagy magyarnak lenni Amerikából!" Igen? Könnyű? Két rezsi, folyamatos utazási költségek... Ha valami baj van apámmal, odamegyek, ha a nagynénémmel, ide. És közben a költségeket mindkét helyen fizetni kell. Vagyis sokkal drágább játszani a nagy magyart, mint azt sokan hiszik! (nevet) Eközben pedig azt látom, hogy mindenki ül a kávézóban, issza a kávét, és panaszkodik, hogy nincs pénz, miközben mondjuk a németek szétdolgozzák magukat... Ha nincs munkád, tanulj meg angolul vagy németül. A CD-k már nem fogynak, és mindenki folyamatosan turnézik, így rengeteg cég keres turnébusz-sofőröket. Vagyis van lehetőség, nem is egy. Azt persze hozzá kell tennem, hogy a turnémenedzsertől a merchesünkig nálunk is mindenki német. Rengeteg magyarnak adtunk lehetőséget az elmúlt tizenöt évben, hogy segítsünk nekik, de szinte mindet haza kellett küldenünk valami miatt. De mondom, nagyon szeretem Magyarországot és a magyar zenét is: a Blind Myselfet, a The Idorut, vagy a Superbuttot. Ők például folyamatosan fejlődnek. Mindig azt mondom: Vörös András a budapesti hardcore keresztapa! (nevet)

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Az első a Peter And The Test Tube Babiestől a Mating Sounds Of South American Frogs, ami egy hihetetlen lemez, a legjobb punk rock album abból az időszakból. Aztán ott az első Bad Brains: reggae-t hallgató fekete emberek csináltak rajta olyan hardcore-t, hogy az valami félelmetes. Hihetetlen jó zenészek, iszonyú nehéz játszani, énekelni azokat a dalokat. És ott a kettes Edda Művek lemez. Ha pedig mondhatok még egyet: az Omegától a Gammapolis. Kisgyerekként hallgattam Amerikában azt az albumot, és amiatt kezdtem el zenélni. Ha tudtak volna turnézni, az Omega lehetett volna a Scorpions, mert hihetetlen jó zenészek voltak. De ugye a kommunizmus annyira jó rendszer volt, hogy még csak szabadon utazni sem lehetett... (elhúzza a száját)

Mi az élet értelme?

Azt nézd, mi a jó az életedben, ne mindig a rosszat. Volt nekem is olyan periódusom, amikor attól féltem, rákos leszek, és volt olyan is, amikor nem volt egy fillérem sem. De hiszek Istenben, és amikor imádkozom, azt mondom: köszönöm szépen. A legrosszabb helyzetben is megvolt a két lábam, a családom, haza tudtam jönni Magyarországra friss kenyeret enni a pékségből. Ha körülnézel az életedben, lehet, hogy nem kapod meg azt, amit akarsz, de ami kell, azt igen. De nem ingyen. Mindennek ára van, keményen meg kell dolgoznod mindenért. Én zenélni akartam, és húsz éve turnézom. De ez nem jelenti azt, hogy olyan helyzetben vagyok, mint például az egyik barátom, aki húsz éve alapított egy céget, és mára már igen jó pénzeket keres és tesz félre. Én nem keresek, ha nem turnézom. És emiatt sokszor félek is, hogy senki sem jön le a koncertre, vagy nem lesz jó a lemez, pláne, hogy hamarosan gyermekem is születik. De a végén mégis mindig összeteszem a két kezemet, és hálás vagyok, amiért azt csinálhatom, amit szeretek. Csak egy nagyon szűk kisebbségnek adatott meg a világon az a lehetőség, ami nekem, hogy turnézásból, zenélésből élhessen meg. Egy időben én is sokat ittam, és túl sokat képzeltem magamról. De ma már tudom, hogy az egész arról szól, mit adsz az embereknek, a közönségednek, a családodnak. Adnod kell azoknak az embereknek, akiknek nincs pénzük, de egy estét mégis rád áldoztak az életükből. Teljesen mindegy, hogyan érzed magad az adott pillanatban, akkor is élményt kell nyújtanod számukra. Ha akarsz valamit, adj! – ez a hitvallásom. És ebből te is visszakapsz majd valamit. Tudod, hogyan léptem be a Pennywise-ba? Az Ignite éppen leállt, nem volt különösebb dolgom. Haza akartam jönni, hogy csináljak egy rockzenei rádióállomást, amiben normális zenét adnak, nem pedig ezt a köcsög, szar, ostoba, népbutító tuc-tucot, ami itt szól mindenütt. Téglás Zoltán Rock'N'Roll Hour, ez volt az elképzelésem: napi két óra délután öt és hét között, amikor Iron Maiden, Rolling Stones meg AC/DC szól, felhívjuk élőben Ozzy Osbourne-t, felhívjuk Slasht... Tehát adunk valamit az embereknek, hogy jól érezzék magukat a munka után. Már haza is értem, és fel akartam hívni egy barátomat, Fionát, akivel sok közös van bennünk, csak hogy adjak neki valamit, és megkérdezzem, mi van vele. Néha egy telefonbeszélgetéstől is sokkal jobb lesz a napod. Szóval Fionát akartam tárcsázni, de véletlenül Fletchert hívtam fel – és így mennek a dolgok az univerzumban. Ha adni akarsz valami jót, azt visszakapod. Fletcher egyből azt mondta, hogy azonnal menjek haza, és énekeljek a Pennywise-ban. De a Velvet Revolver menedzserének is egy olyan ismerősöm ajánlott be, akit kivittem a tengerre pelikánokat menteni. És ennek köszönhetően öt percig a Guns N' Roses énekese voltam, ami óriási dolog. Csak álltam ott, és arra gondoltam: ha látnák ezt a barátok, az ismerősök, ahogy itt állok, mögöttem Slash meg Duff... Vagyis a legfontosabb a pozitív mentális hozzáállás. Ha valami rossz jön, ma már azt kérdezem: csak ennyire vagy képes? Sokáig kellett tanulnom, hogy értékelni tudjam a jót, de ma már minden apróságnak örülök, mert tudom, mi a fontos. Ma is leültem bablevest meg káposztás tésztát enni. Telezabáltam magam, és boldog voltam. Segíteni akarok az állatoknak, az embereknek, és abból mindig kapok vissza valamit én is. Ha pedig baj van, emlékeztetem magam arra, hogy némelyik legrosszabb napom sok más ember életének a legjobbja lenne.

(Külön köszönet Nagy Dávidnak az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségéért.)