A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben minden fiatal költő nagylászlóul akart, vagy szeretett volna írni. A kor másik hasonló költőóriása – Juhász Ferenc – követhetetlen, másolhatatlan, azonnal felismerhető. Akiben motozott némi versfaragó hajlam (és kiben nem motozott, költőnek rang volt lenni akkoriban), és Nagy Lászlót olvasott, minden korábbi epigon-változatot, kísérletet eltúrt, mint az S100-as. Maradt a tiszta, letarolt, csábítóan követhetőnek látszó Nagy László hatás. És a csapda bezárult. A kerek, acélosan gömbölyű, légiesen könnyed, gondosan kimunkált versek csapdájába a dilettáns beragadt, a tehetség türelmesen beépítette eszközkészletébe, ami beépíthető, és úszott tovább a korabeli versek tengerében, újabb használható költői metódus után kutatva.

-- A dolog a maga természetéből adódóan valóságközeli és letagadhatatlan. Ez van. Az inas mester után néz, mestereket használ saját szaktudása gyarapításához.

"Az én kapcsolatom a Nagy László-i költészettel a sajátom elindulásához köthető. A hetvenes évek közepén lehetetlen volt az embernek kivonnia magát a Nagy László-i hatás alól. Éppen azért, mert abban a korban keveseknek sikerült szintetizálni a költőt mint magatartást és a művet mint esztétikai értéket. Ne felejtsük el, hogy ez volt az az időszak is, amikor a fiatalság érdeklődése irgalmatlan erővel a népköltészet és a népsors felé fordult." – mondja Zalán Tibor.

Azután: "Regényt lehetne írni arról, hogy az ember mit tanul indulásakor attól a költőtől, akit nagyon nagyra becsül. Nem is tudom elmondani. Akkor még szinte mindent tőle tanultam.

Érdekes az, hogy ha József Attila-hatást találnak nálam, ahogy te is fölemlítetted, akkor én azon mosolygok magamban, hogy azok nem is József Attila-hatások, hanem Nagy Lászlón keresztül kerültek bele a szövegeimbe. Én sokkal kevésbé ismerem mind a mai napig József Attila költészetét, mint a Nagy Lászlóét. Akkoriban én mindent tőle tanultam, a szövegkezelést, a ritmizálást, még azt is, hogyan kell elrontani a szöveget, hogy az szóljon is, és ne klapanciaszerű legyen."

Azután Zalán Nagy László mai jelenlétéről: "... Nagy László sincs jelen olyan mértékben, amennyire az ő költői ereje és nagysága ezt megkövetelné. Ezt abban látom, hogy a halála után elindult egy igen kemény, a Nagy László-i költészetet tépázó huzavona, ami nyilván arra szolgált, hogy a tárgyias költészetnek és a nyelvkritikus költészetnek a helyét megcsinálja a magyar költészetben. Ezek nyilvánvalóan nem a szándékoltan etikus megszólalási formákat keresik, sőt azokat szinte ki is zárják az érvényességi körükből. [...] A költészet egy kicsit kényszerpályán, talán parkolópályán van társadalmi szinten, de ez nem veheti el az ember kedvét attól, hogy ki-ki a maga erkölcsisége szerint próbáljon ebben a szélcsendben valamit előállítani."

Tehát így él ma a költészet. Van is, nincs is. Versek, verseskönyvek születnek, verskedvelő baráti társaságok, gimnáziumi csoportocskák léteznek. És létezett a múltban egy Nagy László nevű költő, aki olyan szerencsés időben született, hogy egyszerre láthatta Rákosi Mátyást, ugyanakkor azt is, a költészet él, hat, működik. Az olvasó ember pedig, akinek ugyancsak olyan szerencséje volt a múltban, hogy láthatta élni és működni a "verset", amikor olyanja van, felnyúl az öreg verses-polcra, kikeresi a negyvennégy éve megjelent, a negyvennégy hosszú év alatt leharcolt Himnusz minden időben-t, és lehozza az olvasó fotelba maga mellé.
https://www.irodalmijelen.hu/2011-jan-30-1344/nagy-laszlo

Válasz

Nagy László élete és halála

Nagy László (1925 – 1978) az 1945 utáni költőnemzedék emblematikus alakja volt: feleségével, az ugyancsak költő Szécsi Margittal kifejezetten híresek, népszerűek voltak a hetvenes években, Nagy László gyakran szerepelt a televízióban, rádióban. Költői életműve mellett műfordítói munkássága is jelentős: nemcsak Garcia Lorca vagy Dylan Thomas műveinek volt értő tolmácsolója, de a délszláv népköltészet remekei is az ő fordításában jelentek meg. Emellett képzőművészként is alkotott: 1959-től haláláig, csaknem húsz éven keresztül volt az Élet és Irodalom képszerkesztője, és önálló kiállításai is voltak.

Nem volt könnyű élete pedig: még gyermekkorában súlyos csontvelőgyulladáson esett át, amitől az egyik lába megbénult és emiatt mozgáskorlátozottá vált, egész életében járógépet kellett használnia. 1974-ben írt, Életem című önéletrajzában részletesen leírja a tragikus esetet, ami örökre megváltoztatta az életét:

„Pár szót a forrásról is. A völgy tövéből gyöngyözött fel, kávátlan kis kútnak látszott, moha- és nefelejcsgyűrűben. Hasra fekve ittam belőle. Legutóbb 1935 augusztusában, amikor végzetesen nagy láz jött rám a réten.” (Nagy László – mint akkoriban a parasztgyerekek többsége – nyarait a mezőn pásztorkodva töltötte.)

„A láz, majd hideglelés ott lepett meg a réten, őrizés közben. Délben már nem ettem, a mákgubós zsákra dőltem és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöld almát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam.”

„Rokonunk, aki ott lakott, autót szerzett. Pest felé egy csárdánál apám hozott egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volna. Verebély-klinika, éjszaka, főzik a műszereket. Lekötnek, éteres kosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam. Szomszédom tán egyetemista, faggat s leírja a tőlem hallott furcsa szavakat. Apám belopakodik: nem fáj a bábó? (a láb).”

Elmondja, csontvelőgyulladás volt, hogy erős a szívem, azért bírtam ilyen sokáig, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna a professzor szerint.” Bár a lábadozása viszonylag gyorsnak és sikeresnek volt mondható, mert szeptemberben már iskolába járhatott, októberben már szaladni is tudott, ám aztán: „November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. (…) Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozzam. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel.”

Szennyezett víz okozhatta a fertőzést

A csontvelőgyulladás főleg gyerekeknél fordul elő, leginkább pubertáskorban jellemző. Okozói gyennykeltő baktériumok, ám olykor a tífusz kórokozója is előidézheti a betegséget. Czeizel Endre kutatásai szerint valószínűleg Nagy László esetében is ez történt: a kis forrás baktériumokkal szennyezett vize okozhatta a fertőzést. A baktériumok a vér útján elterjedtek a szervezetben és a bal láb hosszú, csöves csontjait támadták meg.

A baj kezelhető lett volna, ha időben felismerik. A kisfiúhoz kihívott első orvos azonban nem volt jó diagnoszta, így a tíznapos, izzasztással töltött időhúzás végzetesnek bizonyult. A pesti gyógykezelés megmentette az életét, de teljes egészségét nem tudta visszaadni, mivel a baktériumok nem ürültek ki a szervezetből, és három hónap múlva újra támadtak.

Ez Czeizel szerint sajnos gyakran előforduló kórlefolyás a csontvelőgyulladás esetében, mert akkoriban az antibiotikumok hiánya miatt nemigen lehetett a lappangó kórokozók ellen védekezni.

Ilyenkor a beteg csontból elhalt részek távoznak, ami ismét nagy fájdalommal és lázzal jár. Ez történt a későbbi költővel is 1935 novemberében. Fivére, az utóbb ugyancsak neves költővé lett Ágh István visszaemlékezése szerint: „Újra operálták a Fővárosi Gyermekkórházban. Holt szilánkok jöttek lábából, ahogy vésték a csontot. A harmadik műtét végén skarlátot kapott, elvitték a Stefánia úti járványkórházba. A lába megbénult, azután csak géppel tudott járni.”

Rettenetes, embert próbáló szenvedéseket kellett kiállnia mindössze tízévesen! Nem csoda, hogy ezek a szörnyű élmények örökre nyomot hagytak a személyiségén is: zárkózott, szemérmes férfi vált belőle, járógépét szégyellte (igen kevés egészalakos kép készült Nagy Lászlóról, de a járógép sehol sem látszik, a költő mindig fának vagy falnak dőlve látható ezeken a képeken).

Lábának gyengeségét úgy próbálta kompenzálni, hogy elszántan edzette a felsőtestét, 106 centis mellbősége, széles vállai és kidolgozott bicepszei voltak. Rendszeresen tornázott és jógázott is. Az orvosokban nem bízott és tartott is tőlük egész életében. Amikor felesége 1956-ban tüdővérzést kapott, nem merte őt a kórházban az orvosok gondjaira bízni: „Margitot, mert rosszul kezelték, válságos állapotában kihoztam a kórházból, otthon meggyógyítottuk.” (Életem, 1974.)
https://www.gyogyhir.hu/cikk/3791/Nagy-Laszlo-elete-es-halala

Válasz

Bognár Szilvia: A Dankó Rádió egyik tematikus hétvégéjének zenés-beszélgetős műsora felkerült a netre, hálásan köszönöm!
https://mediaklikk.hu/danko-radio/cikk/2023/07/16/bognar-szilvia-tematikus-hetvege-a-danko-radioban-podcast/

Na de a "szenzáció", ez a mellé párosított, gimis koromban készült felvétel... el sem hiszem, hogy én vagyok... ;)
https://www.facebook.com/BognarSzilvia/posts/pfbid0kwaBNzPXzstjiGtE85TzTk3myja3HkGnEcDBi5XWaed89G97VDxZH4zRcGggtKXvl

Válasz