Emese álmától az Államalapításig

Az ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkban augusztus 20-án nemcsak a Gyilkos tó legendájával ismerkedhettek meg az ott lévők, hanem egy másik táncjátékkal is, mely az államalapításunk előtti időkbe vezette el a nézőket. A Hunor–Magyar mondavilág mintegy hatvan percbe sűrített történelmi históriájában nemcsak a harminc pár táncos nyújtott maradandót, hanem Borovics Tamás és Gömöri Krisztián a szegedi Nemzeti Színház színművészei, Szatmári Andrea táncművész, Balogh Melinda énekes, Berecz András mesemondó-énekes, és a húsz fős makói hagyományőrző íjász egyesület szereplése is igen látványossá tette a darabot. A táncjáték népünk történelmét a csodaszarvas legendájától, Attila hun királyon, Emese álmán, a honfoglaláson át az államalapításig terjedő időszakon keresztül mutatta be.

A mű rendező-koreográfusa Doktor László okleveles néptánc oktató, asszisztense Bagaméri Andrea. Tizenpár éves ismeretségünk okán beszélgetésünk a műről, és a mai néptánc-életről Doktor Lászlóval tegeződve folyt.

– Talán nem is lehetett volna méltóbb helyet találnotok a darab bemutatására, mint az ópusztaszeri Árpád-szobor talapzatánál, hiszen a táncjáték a csodaszarvas legendától az Államalapításig mutatja be eleinket. Hogyan keletkezett a mű?

– Mindig is érdekelt a magyarság több mint ezer éves történelme, hiszen csodás fordulópontok vannak múltunkban: jók és rosszabbak is egyaránt, amikre azonban folyamatosan emlékeznünk kellene. Vannak is a különböző nemzeti ünnepeinken szervezett produkciók, legtöbbjük azonban csupán a próza-vers-ének háromszögében gondolkodik. A tánc, a mozgás legtöbbször csak díszítő elemként jelenik meg a műsorokban, pedig alkalmas történetek „elbeszélésére” is. A néptánc mozgalom napjainkban nem kap kellő figyelmet, sajnos a média is ezt erősíti, ezért a néptánc együttesek egyre kevesebb bemutatkozási, fellépési lehetőséget kapnak. Amióta csak eszméltem, mindig is a tánc bűvöletében éltem, eköré csoportosultak a tanulmányaim is. Néprajzos tanulmányaim során, és azóta is folyamatosan gyűjtöm és feldolgozom a Kárpát-medence hagyományos folklórját. A népzene és a néptánc számomra azért is fontos, mert ez a fajta, mindenki számára érthető, a különféle érzelmeket csodásan kifejező kettős összeköt mindenkit, és életre szóló barátságokat formál. Ezekből, a múltunk és a tánc ötvözetéből jött létre a bemutató.

– Az ott lévők láthatták, hogy igen különleges volt a maga nemében ez a táncjáték…

– Ez is volt a célom, célunk az alkotótársakkal, segítőimmel együtt, hiszen egy egységes történet keretén belül, mintegy ellenpontozva alkalmaztuk az eredeti forrásokon alapuló népzenét a mai modern zenei hangzású elemekkel, s a hagyományos néptánc-elemeket a táncszínházi-, kontakt-tánc elemekkel. Nemcsak az alkotótársaknak, Rossa László, Victor Máté és Koltay Gergely zeneszerzőknek tartozom köszönettel, hogy méltóképpen ötvözték, hangszerelték maira a népzenét folk-rockos zenei elemekkel. Mindenképpen meg kell említenem és köszönnöm a táncosokon, íjászokon túl Berecz András mesemondó-énekes, Balogh Melinda énekes, Borovics Tamás és Gömöri Krisztián színművész hathatós segítségét, közreműködését is.

– A zene „maivá tétele” miért olyan fontos?

– Hadd meséljem el egy élményemet ezzel kapcsolatban. Egy egyetemi város egyetemi klubjában folyt kollegáimmal egy beszélgetésünk, és azt kértem, zenei aláfestésként ne a „tuc-tuc”-zene szóljon. Ezért betetettem egy CD-t, eredeti kalotaszegi és mezőségi zenével. Kis idő múltán szóltak, hogy a diákok megjegyezték: miért román zene szól, maradjon inkább a mai, modern. És itt van a legfőbb gond, a mai fiatalok, ráadásul felsőfokú tanulmányokat végzők sem ismerik fel – és sajnos nem fogadják el – a hazainál ősibb magyar zenét, és románnak(!) titulálják. És mindennek oka az, hogy lassan évtizedek óta nem folyik nemcsak népzenei képzés az alap- vagy középfokú oktatásban, ami szégyen Kodály országában, de nem ismerik a gyerekek a többi eredeti folklórkincsünket sem, amibe a tánc, mint egyetemes nyelv is beletartozna. Ismerek olyan anyukát, aki a hatodikos lányának nem tudta megmagyarázni, hogy mondjuk egy Arany János versben mit jelent a tornác szó, valamilyen torna-dologgal asszociálta. Hogyan lehetne akkor így Petőfit, Jókait, vagy Vörösmartyt olvasni, hiszen ezekben a művekben is szép számmal találhatók a folklórhoz kapcsolódó szavak, kifejezések.

– …és akkor a néptáncról még nem is beszéltünk…

– Igen, hiszen, mint néprajzkutatónak, aktív táncosnak ez még jobban fáj. Bár vannak pozitív élményeim is. Az egyik szegedi gimnáziumban lehetőségünk adódott táncházat tartani. Hogy, hogy nem, az összehívott diákok nem igazán tudták jövetelünk okát, és amint megszólalt az eredeti erdélyi dallamvilág legszebb dalaiból összeállított CD-nk, igen hirtelen eltűntek a folyosókon. A párommal egymásra néztünk, és beöltözve eredeti népviseletben, elkezdtünk táncolni. És láss csudát, lassan-lassan visszaszivárogtak, nagy kerek szemekkel a diákok. Egyre többen kezdtek próbálkozni a lépésekkel az útmutatásunk alapján, és két és fél óra múltán alig szakadt vége a kikerekedő táncháznak. Ebből is látszik, hogy a tanító jellegű bemutatókra lenne igény a fiatalok körében, csak mód, hely, idő nem akad rá.

– Eléggé elkeseredve mondod…

– A népdalok, néptáncok a múltunk részei. Ha ezeket, és a történelmünk ismeretét elhanyagoljuk, akkor mi marad? Vallom, hogy ennek a maroknyi népnek van akkora folklórkincse, hogy ezeket a kulturális javakat a világ elé tárhatja, gazdagítva nemcsak Európa, hanem a világ kultúráját is. Ha az írek meghódíthatják a világot a néptáncukkal, mi miért maradnánk le mellőlük? Ráadásul mind a zenénk, mind a táncaink olyannyira érzelem- gazdagok, egyetemesek, hogy Japántól Dél-Amerikáig érthetőek. Nem szabadna beletörődnünk abba, hogy egy-egy ünnepünkön a szervezők inkább egy „celeb”-et szerepeltetnek, rengeteg fellépti díjért, mintsem elhívjanak egy-egy igazi népzenei-néptáncos összeállítást – nem mellesleg jegyzem meg, sokkal kisebb fellépti díjért. Ahelyett, hogy piackutatást végeznének – a kisebb-nagyobb városokban is meg lehetne tudni, mire van igény, s nem hinném, hogy a nemzeti ünnepünkön a tuc-tuc, és egyéb mai globalista zene és műsor lenne csak a nyerő. Az ünnepeink a múltunkról szólnak, akkor miért nem beszélhetünk a múltról a hagyományok nyelvén, ami legfőképpen a zenénk és a táncunk? Merthogy nincs rá igény, kapom meg én is sokszor, de ha visszakérdezek, hogy honnan tudják, akkor legjobb esetben is mély hallgatás a válasz.

–A „Hunor, Magyar mondavilág” című előadásotokat is Babits Mihály gondolataival ajánlottad.

– Gyönyörűen fejezi ki azt, amit én is gondolok. Lehet csodálatosabban mondani? „Itteni nép vagyunk – írja Babits. – Itt összeverődött fajtákból keveredtünk nemzetté! Nemcsak ez a föld őrzi életünk és történelmünk emlékeit. … Mi magunk vagyunk ez az emlék.” Az emlékeinket pedig ápolni kell.

– Ez a hitvallás vezérelt, amikor más táncjátékokat is összeállítottál?

– Természetesen. És a múlt eseményei, emlékei is inspirálnak a történelmi táncjátékok elkészítésében. Van például március 15-éhez kapcsolódó darabunk „Talpra magyar!”címmel, mellyel már több helyen, többek között a szegedi Dóm téren, Makón, Hódmezővásárhelyen, Kiskunhalason és Kiskőrösön, Petőfi szülőháza előtt is bemutatkoztunk, s melyet terveink szerint 2010-ben a szegedi Múzeum előtt ismét láthat a közönség. 1848-49-et mutatjuk be benne Petőfi és Kossuth „szemszögéből”. Szintén Szegedre tervezünk, október 23-ára, egy újabb bemutatót, a Rerrich Béla téri ’56-os szobor elé, természetesen itt kevesebb fellépővel, a hely szűkebb volta miatt.

– Igen érdekes ötlet ’56-ot néptáncban elbeszélni…

– Nem egyszerű, de nem is olyan nehéz, mint az gondolható. A forgatókönyv már elkészült, mostanában a zenei összeállításnál tartunk, melyben változatlanul Rossa László, Victor Máté és Koltay Gergely lesz segítségemre, és persze már megvan a koreográfia-elképzelésem is.

– Mely néptánc-együttesekkel dolgozol?

– Jó a kérdés! Ugyanis nincsen állandó együttesem. Egy-egy alkalomra áll össze egy-egy csapat, melynek tagjai jórészt amatőrök, de hivatásos is akad közöttük. Ebben a legutóbbi darabban,  az Emese álmában az érmihályfalvi Nyíló Akác Táncegyüttessel, akik Romániából érkeztek a segítségemre, valamint a kiskunhalasi Halas és Kiskun Táncegyüttessel és a makói Forgatós Kamara Táncegyüttessel dolgoztunk. Külön helyszíneken tanítjuk be a csapat tagjait a párommal, és a bemutató előtt állunk össze egy nagy összpróbára. Nem egyszerű így dolgozni, de más megoldást még nem találtam, hiszen nehéz egy megfelelő létszámú, tudású társaságra lelni. Akikkel eddig dolgoztam, mindannyiukra jellemző, hogy szívvel-lélekkel táncolnak – persze, ha hagyják őket, ha van módjuk, lehetőségük a tudásuk bemutatására. Sajnos, ma itt tartunk a néptánccal, népzenével. Kérdés, mikor változik meg, hogy felismerjük: a múltunk egésze megtalálható benne.

Forgách Éva (Népzene.hu)