Folk rockandroll kiszerelésben – Elolvastuk Kiss Ferenc: Kötelékek című könyvét

Mielőtt bemegyünk az erdőbe, álljon itt a könyv alcíme: A Vízöntő és a Kolinda históriája, meg egyéb történetek. Az, hogy valamiféle folktörténettel akadt dolgunk a két zenekar krónikáján keresztül még messze nem fedi le a könyv tematikáját, ami egyrészt végigviszi jól kitalált, íves szerkezetét, másrészt azonban lényegesen tágasabb ösvényt tapos, és ezt az alcím legfeljebb csak sejtetni bírja. Vonatkozó történeti kiadványokból nem állunk egyébként rosszul, de most nem az akadémiai aprólékossággal megírt tanulmánykötetekre gondolok, mert az külön világ, hanem a nagyközönségnek szóló, ismert népzenekarokat és a táncházmozgalmat magát bemutató olvasmányos könyvekre: Jávorszky Béla zenei újságíró remek sorozata ilyen, többek közt jelent meg benne gazdagon illusztrált kötet a Muzsikásról, Sebőről, Sebestyén Mártáról és a Magyar folk történetéről is. Kiss Feri: Kötelékek (Etnofon Bt., 2021) című munkája azonban egészen más tészta.

Feri benne volt a táncházas formálódás, a feldolgozott népzene, nota bene a világzene kialakulásának kezdeti éveiben aktív muzsikusként és gyűjtőként, majd igen hamar világlátott szakiként szerzett sajátos, megosztásra érdemes tapasztalatokat a showbiznisz vonatkozó részeiről, vagy tán egészéről. A bevezetőben Feri fel is teszi a kérdést: mi is ez az írás, esszé, napló, memoár, önéletrajz, vallomás vagy zenetörténet? Majd abban marad önmagával, hogy leginkább kordokumentum. Később aztán, amikor az első fejezetekbe merülünk, többször kiszól, hogy bizonyos részleteket majd mások elmesélnek, ha akarnak, mert évtizedek távolából a memória már nem mindig megbízható hangszer, főleg ha épp a naplóbejegyzések is hiányoznak.

A könyv három nagyobb egységre tagolódik, az első Álomidő címmel a zenekarok története, egyfajta biográfia, ezekben a Vízöntő, majd a Kolinda és újra a Vízöntő eseményei vannak kronológiai sorba rendezve. Mármint többé-kevésbé, mert Feri anekdotázó hajlama már itt is kiütközik, de erről majd odébb. A második, a Vadleányok és Tündérek földjén a kárpátaljai, erdélyi, moldvai és bukovinai utazások, barangolások, gyűjtések, felfedezések terepe, a harmadik pedig Gyöngyélet címmel a színtiszta anekdotázásé. Mondanám, hogy ez utóbbi két fejezet a lényeg, erre vártam majdnem türelmetlenül már az első nagy blokk során, de egyrészt belátom, szükséges végigmenni hűségesen minden fázison, úgy is tartják a nálam tanultabbak, hogy Isten elé semmi mást nem viszünk majd, csak tudatosított életutunkat. De nem csak emitt nem rontottam túl hosszan olvasókedvemet, Feri ugyanis folyékonyan ír, az események számbavételét is gyakran fabulákká kerekíti, másrészt a korról és a zeneiparról is csomó érdekesség jött elő, eddig be nem világított sarkok lettek szemügyre véve. Ez teszi ki egyébként a kötet kétharmadát, de nem valamiféle egyenletes szélességű sztrádán haladva, néha elvékonyodnak, majdnem elapadnak az emlékek, máskor egész történetek és turnéleírások elevenednek fel. Sőt, a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatának plasztikus ábrázolása, zeneipari kitekintések, zenész belviszályok és hivatalos ügymenetek, a Vízöntő Bihari táncegyüttesben betöltött szerepe is szépen megviláglik, valamint egy szerzői jogi per Feri féle első hivatalos beadványát is végigböngészhetjük. Bár a szerző ezeknél az aprólékos kibogozásoknál megengedően javasol átlapozást, de nagy hiba lenne ezeket átugrani; például az a teljes egészében bemásolt dokumentum is sokat elmond egy másik korról, a ma megszokottól jócskán eltérő kapcsolódásokról, és persze a zenekari együttélésről, amikor bizonyos problémákat követően az egyik tag belső szabályzatot fogalmaz meg, kvázi szerződést igyekszik aláíratni a többiekkel. De az is nagyon izgalmas, és személyes szinteket komolyabban megpengető, ahogyan Feri vissza-visszatérően részletezi irodalmár apjával való ambivalens kapcsolatát, ami viszony komoly szintekig tágult ki, beleértve a Vízöntő újító tevékenységének kritikai fogadtatását, és természetszerűleg a banda teljes tagságát is.

A második és harmadik nagy fejezetben aztán a még szabadabban csapongó anekdotázással a teljes időspektrum járódik át oda-vissza: a nyugati turnék, a városi hétköznapok, a személyes megélések, feltárva olyan eseményeket és életképeket, amik az egészet végleg kiemelik a(z egyébként korántsem olyan szigorúan vett) számbavétel keretei közül. Itt már nincs pardon: a vad ivászatoktól a merengőbb hangulatokig és egymás szívatásáig igen sok minden előkerül, bennem pedig feltámadt a kínzó (és leginkább nosztalgikus) vágy ezek után a sűrű történésekkel, kiteljesített kreativitással, ifjúi lendülettel teli korok után. De ne tévedjünk meg, Feri ugyan teljes szívvel mesél, de nem sír vissza semmit, vagy ha igen, az nem sírás, hanem a jó élet leltárba vétele és szélesvásznú felelevenítése. Ezzel el is jutottunk a kimondhatóságig: Feri könyve két fő momentum miatt sorolható a legjobb és legélvezetesebb rockandroll könyvek közé. Egy: éleslátása kifelé és befelé is alapos, azaz nem csak az eseményeket érzékeli részletekig menően, de önismerete és önmegvalló készsége is bámulatos. Irodalmi minőségben képes fogalmazni, és csak azért nem hasonlítom Mórához vagy Mikszáthoz, mert az ő nyelvhasználatuk mélyrétegeit már rég elnyelte addigra a huszadik század. De Kiss Feri ifjúkorának irodalma sem játszik, mert a hetvenes évek szókészletéből már az együttérzés finomságainak java is kikopott, így a folklór közösségi létélményét is nehéz volt vele dekódolni. Így maradjunk annyiban: Feri élettapasztalatai már bölcsességgé nemesedtek, egyaránt képes közel hozni letűnt korokat, és megszólítani mai olvasókat.

Kettő: Feri tudja magáról, hogy gyöngyélet adatott neki. Ez pedig különösképpen fontos belátás, ugyanis túl sok jó sorú, már a hetvenes években jól kereső, sokat turnézó, külföldet bejáró zenészt hallottam siránkozni, múltbéli apró-cseprő ügyeket felhánytorgatni, másokat, a rendszert, a sorsot vádolni. Feri ezzel szemben kifejezetten hálás. Nagyon jól tudja, hogy ez a gyöngyélet, amibe a gondviselés belesűrített számára megannyi kalandot, szerelmet, nevetést, muzsikálást, világlátást, bort, remek társakat, bizony nem adatik meg mindenkinek. És lám, ha meg is adatik, nem feltétlenül van értékelve. Ennek mentén Feri akkor is jóérzéssel gondol vissza zenész- és munkatársakra, ha akadtak is súrlódások és zűrök, mert csak szándék és idő szükségeltetett ezek feloldására.

És mivel megbeszéltük, hogy Kiss Feri nyelvezete sokkal inkább irodalmi, mintsem köznapi, viszont a klasszikus veretesnél azért lazább és megengedőbb, iróniával és öniróniával átitatott, ellenben nem veszi vállára a mai politikai áthallások bilincseit, így megnyugtató módon szabad szájú is. Minden értelemben. Ez pedig azért jó nekünk, mert a zenészlét, és ide sorolható a népzenészi is, a kispolgárinál jóval tágabb keretek közti mozgást tett lehetővé már az átkosban, nem csak a szélesebb rálátást, de a rockandroll életvitelt is felkínálta, és bizony a sztorik jó része pont ebből ered. Az eltérések a menő pop-rockhoz képest lényegileg elenyészők, legfeljebb mennyiségileg kevesebb a drog és a pia, de még csak nem is feltétlen, a csajozási ráta pedig biztosan nem.

Bár olvasás közben sorra jegyeztem meg a beidézendőket, mégsem teszem, Feri ízes előadásában ugyanis előképek híján gyógyítóbb erővel csaphat le az olvasóra a katarzis, és a nevetés is elemibb. Azt viszont nem titkolhatom, hogy sok van Feri rovásán: többször halogat és ígérget, hogy ezt meg azt majd máskor elmeséli, talán a könyv végén is beígért kettes kötetre célozva (ami a kilencvenes évek elején alapított Etnofon stúdió és kiadó harminc évéről fog szólni), de mindegy is brada, én ezeket már feljegyeztem a tartozik rovatba…
https://langolo.hu/folk-rockandroll-kiszerelesben-elolvastuk-kiss-ferenc-kotelekek-cimu-konyvet/

Válasz