Még dalszerűbb a rövidebb sorokból álló Köd-konda támadt. Az eredendően kétütemű, páros rímű nyolcas, kétsoros strófatípus itt a szórványos ütem törvénye alapján 5:3 tagolást követve oszlik rövidebb sorokra. Dalszerűségét, stilizáltságát az is fokozza, hogy egy-egy ütem egy-egy önálló sor:

Köd-konda támadt
rétemre
Virágaimat
megette.

Már csak a betű
virágzik,
eredő könnytől
elázik.

Puszta világra
jön a tél,
árvaságomra
nincs födél.

Ily módon keresztrímes vers jön létre, melyben a rövid sorok csengenek össze, s a rím közvetett hatása a gyorsításon belül éppen a kiegyenlítő megnyújtás. Az ismétléshez hasonló itt a rím funkciója. A dal strófái zártak, az érzés még egyneműbb, mint Az én szívem esetében. A nyitó metafora távoli, de egyszerű szómezőket társít a külső látvány hasonlósága alapján. A nagy távolság teremt feszültséget a képben. A rét a személyiség egész világa. Ősrégi folklórjelenség ez: a természet rávetítése az emberi világra. A ködnek, télnek a természet elleni inváziója a lélek állapotát tükrözi, de úgy, hogy mit sem veszít szemléletességéből. Csak éppen sejtelmessé növesztette a tiszta szemléletességet: egyértelmű az emberi vonatkozásrendszer, a személyes veszteségérzés a birtokos személyrag révén is. A virág az élet szépségét, örömét jelképezi. Zárt, befejezett az első strófa érzésvilága. Ehhez ellentéttel, de a „virágzik” révén kapcsolódással is társul a második. A költői személyiség számára az egyetemes pusztulásérzésben egyedül az írás vigasza maradhatott. Csakhogy az írás is a lét tükre, látszólagos hát az ellentét, az írás sem lehet más, mint a letarolt világ siratása. Másrészt a totális pusztulás a betűre, az írásra is kiterjed. Ez a pusztulás válik teljessé a harmadik strófában a személyiség védtelen árvaságának kivallásával.

A dal belső ideje tulajdonképpen finom időszembesítés. A múltból a jelenen át a jövőbe mozdul a tekintet, a jelen idejű sírást motiválják az élmények és a várható jövendő egyaránt, hiszen az előbbi a pusztítás, az utóbbi pedig a teljes védtelenség árvasága. Mindez a dalban persze egyetlen fókuszban összpontosul. Éppen mert a természet télbe fordulása, törvényszerű pusztulása a személyiség önkifejezési terepe, az árvaság, védtelenség is törvénynek, sorsnak mutatkozik. Ez az alapérzés több dalban megszólal. Olyan darabokban is, melyek egységes szövése nem sikerült maradéktalanul, olykor inkább csak az ifjúkor érzésvilágának megőrzése végett kegyelmezett meg nekik Nagy László. A Zöld koromat jég tördelte egészen a „szegény fejem”, „vak életem” közhelyszerű általánosításáig megy. A sorsszerű pusztítással-pusztulással szembefeszülő, a szerelemben ellenpontot kereső dac őrizhette ezt a verset. Hasonlóképpen nem elég szerves, nem elég egyenletes a Széllel sodort levelek kezdetű dal sem, némely mozzanata a népies lírai konvenció hatását mutatja.
https://reader.dia.hu/document/Gorombei_Andras-Nagy_Laszlo_kolteszete-8462

Válasz