És egy történet "innen és onnan" :)

A hűség próbája

Csupa véletlenül Horváth Györgynek hívják mindkettőjüket. De az már aligha véletlen, hogy azonos nevükön kívül erősebb szál, közös sors is összefűzi őket. Egyazon falu szülöttei, s abban a faluban századokon át alapjában mindenkinek egyforma volt a sorsa, élete, küzdelme és kilátástalansága. Talán a nevek is azért ismétlődtek mindegyre, mert fölöslegesnek tartották volna valami újjal, mással, szokatlannal megzavarni nemzedékek örökös ismétlődését.

Ez a szokatlan, más, új tulajdonképpen idősebb Horváth Györggyel, illetve mindenképpen az ő nemzedékével kezdődött el. Fiatalabb Horváth György pedig ezen az új csapáson követi névrokona sorsát.

A két életút egymást biztatóan teljesíti.

Túlzás lenne a kifejezés, hogy életút? Idősebb Horváth György esetében talán nem az. Negyven felé közeledik, megállapodott, célját, sorsát, lehetőségeit ismerő férfi, aki csakugyan megtalálta a maga helyét, felismerte a maga kötelességeit, tudatosan alakítja tovább a maga életét. Sok mindent próbált, megélt, kitapasztalt, de megmaradt őszintén lelkesedő embernek, néha úgy tűnik, szinte már rajongó, fiatalos lélek; Budapest fölött, a Halászbástyán beleénekelte a Himnuszt a harangszóba, minden új látvány felfedezés még számára, mint a világgal ismerkedő gyermeknek, munka közben azonban szorgalmas, megfontolt férfi, néma bölcsességgel, konok kitartással.

A székelyudvarhelyi öreg gimnázium nevelte ilyenné. Vagy már a szülői hajlék, Lujzikalagor község, ott a Kárpátok keleti lejtőjénél, a Szeret folyó közelében? Horváth György faluját és iskoláját együtt emlegeti. Egy ember jelleme, gondolkodása, érzelmei nagy mértékben attól függnek, mit szív magában a szülői házban. De ezt fölerősítheti vagy elsorvaszthatja az iskola levegője, szelleme. Teljes emberré vagy örök lelki-bénává tehet. Idősebb Horváth György életében szerencsés módon egyik a másikat táplálta, erősítette, gazdagította.

Odahaza, Lujzikalagorban a szülők tiszteletét tanulta meg, a hűség és a becsület próbáit állta ki, gyermeki életének apró eseményeiben. Valójában nem is tudott akkor mindezekről, csak később, visszatekintve érezte meg, hogy mit is hozott magával a hétezer lakosú moldvai csángó faluból.

Balladák konganak valahol mélyen, emlékezete elmosódó rétegeiben. Balladás falu az övé is, annyi más moldvai csángólakta településsel együtt. Még a vidámságukat is balladában beszélik ki. Lujzikalagorban jegyezte le Kallós Zoltán 1965-ben a Miért sírsz, te nagy madár? című balladát. Alcíme is van: A hűség próbája.

„Mér sírsz, mér sírsz, te nadzs madár?
Mér sírsz, mér sírsz, te nadzs madár?"
„Hogyne sírjak, keseregjek,
Hogyne sírjak keseregjek:
Elvesztettem társeskámat,
Elvesztettem társeskámat."
„Társad leszek társad helyett,
Társad leszek társad helyett."
„Nekem nem kell senki társa,
Senki társa, senki átka.
Sak az én édes társeskám
Sak az én édes társeskám."

Ez a társát-síratás kísértette meg oly sokszor az első időkben, a székelyudvarhelyi gimnáziumban. Tehetségkutató igyekezet hozta ide a moldvai csángólakta faluból, nem egy társával együtt. De hát egy ötödik elemista még visszasír a faluja után, különösen, ha olyan messzire elkerül tőle. Diáktársai vasárnaponként gyakran haza-hazaugrottak közeli szülőfalujukba, őt olyankor szorították Össze az internátus falai. S a tudás is lassan gyűlt a fejébe, úgy érezte, hiába nyúlt érte a nemes igyekezet bizalma. Még nem érzékelte a szavak szépségét, csak az írás gyötrelmeit. A következő esztendő is az erőgyűjtés ideje volt számára. Hetedik osztályban már közepes tanuló lett. Nyolcadikban pedig a moldvai csángó-magyar legényke mindenkit megelőzött a székelyföldi város iskolájában! Érettségin ő volt az osztály büszkesége.

Gimnáziumi pártfogói, nevelői közül Horváth György az igazgatóját, Mészáros Imrét emlegeti most is: első, nehéz esztendeiben, nagy nekikeseredései idején pártját fogta mindig, biztatta, bátorította:

— Mi bajod, kicsi Horváth Gyuri?

S hiába háborgott lelkében balladás keserűség, kicsi Horváth Gyurka ilyenkor összeszorította a fogait, s azt felelte:

— Nincs semmi bajom, tanár úr, köszönöm szépen.

Szégyellte volna azt mondani, hogy nehéz a tanulás, akadoznak a betűk, haza szeretne menni Lujzikalagorba. Az otthoni balladának nemcsak a keserve csöndült fel benne, de az az alaphang is, amelynek jogán Kallós Zoltán odaírhatta alcímként: A hűség próbája.

Sovány a termete, sovány az arca. Haja rövidre vágva. Szeme világoskék, mintha minél több fényt akarna magába fogadni. Ez a mohóság meg is betegítette a látását. Éppen a szeme gyöngült meg, amellyel a betűk, a szavak révén a hűség és a teljesség érzését átélte. Hetedik osztályos korában Petőfi élete és munkássága címmel írt iskolai dolgozatot.

Izgató, remegtető fölfedezés volt számára Petőfi költészete, s mikor leírta az első mondatot: „Legnagyobb költőnk..." — egy pillanatra elmerengett. Petőfi az övé is? Mint amikor egy végtelenül szegény vándor soha nem remélt, váratlan kincset lel az útmenti fa tövében, amelynek árnyékában megpihent egy keveset! S a kincses tarisznyában üzenet: ez a tiéd, jogos tulajdonod, őseid hagyták reád, élj vele! Anyanyelve otthon megtanult, de gyakran oly szürkének érzett szavainak volt már, amibe belekapaszkodniuk, amitől erőt, szépséget, csillogást kapniuk. S egyszerre többnek, gazdagabbnak, védettebbnek érezte magát diákélete gyámoltalanságában.

De a szeme, lám éppen a szeme lázadozott. Egyetemista korában, Kolozsváron, kórházba került. Matematika és fizika szakos volt, másodéves. Társai vizsgáztak, ő a kórházban. Felöltözött, a hátsó kapun kiszökött. Elment az egyetemre, be a vizsgázók termébe, cédulát húzott, kiválóan felelt.

Majd minden összefolyt előtte szürke, nagy köddé.

— Ha még egyszer ilyent csinál, vegye tudomásul, hogy megvakul.

Súlyos ítélet volt ez, az orvosprofesszoré. Horváth Györgynek abba kellett hagynia egyetemi tanulmányait. Hazament a falujába, Lujzikalagorba. Menedéket, támaszt keresett, félszegnek érezte magát. Odahaza azonban másként vélekedtek az ilyen dolgokban. „Akinek fél keze van, az olyan munkát vállal, amit így is el tud végezni."

Ő se szorul kegyelemkenyérre. Egyik csíki faluban számtan-fizika tanárt kerestek. Mintha éppen neki szólna ez a hívás!

Lujzikalagorból mindig kirajzott az otthon helyét nem találó fiatalság. A Kárpátok hágóin át jól ismerték az utat a Székelyföld felé. Századok óta taposták székely menekülők, keltek át a havasokon, jó otthonra találtak a moldvai csángó-magyar portákon, s jöttek a csángók Csíkba, Gyergyóba, Somlyóra, még messzibb vidékekre is eljutottak. De eddig csak átrándultak, utána visszatértek a Szeret mentére. Munkát régen Bakóban kerestek, vagy éppen a távoli Dobrudzsában. Egy időben az otthon magukat fölöslegesnek érző legények átkeltek a Dunán, Mihail Kogálniceanu község mellett egy újabb csángó telepet alakítottak ki.

Hargita, Kovászna és Brassó megyei építőtelepeken is találkozhatok velük mostanában: csoportosan jönnek, „egy csukorékban" maradnak, kicsit félrehúzódva élik a maguk életét. Napszámosok, „betonsiták", ahogy magukat nevezik, olyan vándoréletbe kezdtek, mint a bolyongásaikról és roppant szorgalmukról ismert kubikos lipovánok, akiket megőrzött szakállviseletük okán, meg igyekezetük miatt „szakállas földgyaluknak" neveznek, tréfásan, kedvesen. Ilyenféle vándornépek lettek a csángó férfiak. Az építőtelepeken kívül állami gazdaságokba járnak kapálni, burgonyát szedni, kukoricát törni. Ahol testvéri érdeklődés fogadja őket, ott jól érzik magukat.

Idősebb Horváth György tanult ember, aki néhány esztendei tanárkodás után technikussá képezte magát, Csíkszeredában dolgozik, a megyei építő és szerelő vállalatnál. Moldvai csángó az egyik szeredai vasúti forgalmista, aztán tanárok, főként tanárok Csíkban, Háromszékben, de a messze Szatmáron is.

Végképp meggyökeresedett itt. Feleséget is Csíkban választott magának, egy csomortáni születésű asszonykát.

Inasgyerekek jönnek a nyomukban.

És itt kapcsolódik idősebb Horváth György életéhez a névrokona, fiatalabb Horváth György, ugyancsak Lujzikalagorból. Ez a fiatalabb Horváth kőműves szakmát tanul, immár második éve, Hargita megye székhelyén. Idősebb Horváth biztatására íratták be szülei a szeredai szakiskolába, az ő családjában is három fiú szállt erre a rajzás nagy útján: Antal, a bátyja, aki most plébános Erdélyben, és Miklós, aki tanár Szatmár megyében. Mikor ez az öccse annyira fölcseperedett, odaállt az anyja elé:

— Most én következem, ugye, édesanyám?

Hát így következett el a sora fiatalabb Horváth Gyurkának is. De hát ő is balladás szomorúságot hozott magával, az ő szavai is akadoznak néha.
— A múltkor csúfoltak... — panaszolta idősebb Horváthnak.
— Csángó tájszólásodért?
— Há — így a legényke.
— Csúfold vissza őket. Beszéljenek olyan szépen, ahogy te beszélsz.
— Hát én szépen beszélek? — nézett nagyot a legényke.

Idősebb Horváth Györgynek hetedikes dolgozata jutott eszébe Petőfi Sándorról, s valami olyant akart mondani, ami névrokonában is hasonló bizalmat ébreszthet:

— Édesanyád tanított meg beszélni, ugye, Ő csak arra tanított mindig, ami a legszebb, legjobb, Gyurka. Ne lógasd az orrod, túlteszel te majd azokon, akik most csúfolódnak veled!

De hát húzta-vonta fiatalabb Horváthot a családi otthon. Fölkerekedett, vonatra ült. „Nem tarthattam itt a fülénél fogva" — vigasztalta magát idősebb Horváth, de azért bosszankodott. „Föladta a küzdelmet. Aki a küzdelmet föladja, az elvész, hiába nyújtod feléje a kezedet!"

Nem sokkal később pedig történt az, hogy a szeredai szakiskola növendékei, tanáraikkal együtt autóval Lujzikalagorba mentek, hogy a jövendő kőművesek s más építőipari szakemberek falujában tartsanak szülői értekezletet. Jó ötlet ez, a diák szívesebben megy haza, mint ahogy a szülő jön be a városba. Hát Lujzikalagorban ifjabb Horváth György mind az autóbusz körül sürgölődött, míg a művelődési házban a szülői értekezlet tartott. Végül is ügyesen elrejtőzött a kocsiban. Nem vette volna észre senki? Vagy diáktársai még rejtegették is. A tanári kíséret mindenképpen csak Csíkszeredában vette észre, hogy 47 diákutas helyett 48 tanulót hozott visszafelé a busz.
— Mi az, kicsi Horváth, visszajöttél? — örvendett meg idősebb Horváth György, aki az utat törte neki.
— Há. Jobban szeretem itt, magik között, ha béprimilnek újra.
— Befogadunk, Gyurka, hogyne fogadnánk! Közénk tartozol te. Helyed van itt neked, éppen neked ne lenne. Csak becsüld meg a sorsodat.

„Társam, társam, édes társam.
Társam, társam, édes társam."

Kallós Zoltán ennek a balladának hat változatát jegyezte le, s vette föl a Balladák könyvébe. Hatszor ismétlődik A hűség próbája. A hat változat lelőhelyei: Bogdánfalva, Gyoszény, Klézse, Lujzikalagor, Somoska, Mezőveresegyháza. Ez utóbbi mezőségi falu. Előbbi öt mindegyikében moldvai csángó-magyarok élnek.

(Élet és Irodalom, 1983. december 16.)

Forrás:
a(z) http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/kulhoni_magyarsag/2010/a/peremvidekek_magyarsaga/pages/pm_06_a_huseg.htm Google által tárolt változata. Ez egy pillanatfelvétel, ahogyan az oldal megjelent a következő időpontban: 2011. máj. 11. 01:52:27 GMT.

Válasz